Gerhard Richter és Bódi Kinga
Képzőművészet

Gerhard Richter a globális kortárs művészet egyik legismertebb művésze, aki festőként, szobrászként és fotóművészként egyaránt elismert. Munkássága felöleli a figuratív és az absztrakt festészetet, azok határmezsgyéjén mozog, és művészetében a két, a II. világháború után ellentétesnek tekintett kifejezésformát vizsgája.

Az e heti Kölcsönhatásokban Gerhard Richterrel ismerkedhetnek meg. Dr. Bódi Kingával, a világhírű művész első budapesti egyéni kiállításának (Magyar Nemzeti Galéria, 2021.) kurátorával beszélgettünk.

Mit jelent az Ön számára Gerhard Richter művészete? 

Götz Adriani német művészettörténész egy néhány évvel ezelőtti interjúban megkérdezte Gerhard Richtertől, hogy visszatekintve hatvanéves munkásságára, büszke-e arra, amit elért. Richter a maga önkritikus, visszafogott, de őszinte módján ezt válaszolta:

„Fenntartásokkal és fáradozásokkal, meggyőzhető vagyok erről. […] Mindazonáltal úgy gondolom, hogy minden művészgenerációnak megvan az a félelme, hogy már mindent megtettek előtte, és már nem tud újat mutatni. Amennyiben azonban sikerül leküzdeni ezeket a kételyeket, remélhetőleg csak az akarat és az erő marad, hogy elkezdje az ember, hogy következetesen folytassa és azután az egészet a lehető legmagasabb szinten művelje. Meggyőződésem, hogy legyen bármilyen eltérő is a felfogásunk bizonyos kérdésekben, a sokat becsmérelt és gyakran halottnak nyilvánított festészet melletti örök kitartás különbözteti meg Baselitzet, Kiefert, Polkét és különböztet meg engem is másoktól.”

Számomra ebben a válaszban minden benne van, ami miatt nagyon nagyra értékelem Gerhard Richtert: példaértékű az intellektusa, az örök kíváncsisága, a szellemi kalandozások adta végtelen szabadságérzete és a festészetbe vetetett egyedüli hite. Ez a hatvan éve tartó sziklaszilárd alapállás az, ami Gerhard Richtert és művészetét – véleményem szerint – korunk kiüresedett, gyors sikereket hajszoló világában egyedülállóvá teszi. Festészetének esszenciáját és erejét éppen a hosszú analizálás, a kitartás, a mindennek a megkérdőjelezése és az ezekből fakadó folyamatos továbblépés igénye adja. Életművében mindig is központi szerepet töltött be a valóság és a látszat közötti határ folyamatos elmosása, a keretek tágítása, és a különböző „realitások” megragadásának a kérdése, és ezek a témák hozzám mint művészettörténészhez is nagyon közel állnak.

Van kedvenc festménye és ha igen, melyik és miért? 

Gerhard Richter végtelenül sokrétű festői nyelvezete a figurálistól az absztraktig, az életlen-elmosódott képektől az éles-fényes felületekig, a szürke fotófestményektől a kolorisztikus színskálákig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig terjed, így nem könnyű egyetlen egy alkotást kiemelni. Így inkább néhány olyat említenék a budapesti kiállításról – most, hogy már múlt időben beszélhetünk a tárlatról, talán lehetek némileg szubjektív –, amelyek nem kizárólag szakmai, hanem valamilyen személyes indíttatásból is közel álltak hozzám. Az 1972-es Velencei Biennálén bemutatott 48 portré című műegyüttes ma is elementáris erővel hat rám és a második világháború utáni német művészet egyik összegző munkájának tartom. A mű egyszerre szól a személyes és történelmi identitáskeresésről, Richter generációjának elveszett apaképéről, a régi-új Vaterland megtalálásának vágyáról és a történelmi emlékezetről, miközben a képi valóság uniformizálásának, anonimizálásának is egyik kiemelkedő alkotása. Nem meglepő módon sokak által a budapesti kiállítás egyik legfontosabb alkotásának tartott mű az Angyali üdvözlet Tiziano után című négy táblaképből álló sorozat volt, amelyben Richter a letűnt tizianói festészetet próbálta meg visszahozni saját jelenébe, miközben pontosan tudta, hogy vállalkozása lehetetlen. A mű túl azon, hogy finom és intelligens művészettörténeti reflexió, esztétikai minőségét tekintve is páratlan. A monumentális sorozatok – ide sorolandó még többek között a Birkenau-ciklus is – mellett számomra különlegesek Richter kisebb, intimebb festményei is, mint például az 1999-es Nyári nap című kép, amely, ha akarjuk, magánéleti értelmezéseket is lehetővé tesz, vagy A Kis fürdőző című kép, amely Richter feleségét, Sabine Moritzot ábrázolja egy szeretetteli pillanatban: egymagában, ábrándozva, közvetlenül a fürdés utáni intim pillanatokba belefeledkezve. Tudjuk, hogy a festmény kiindulásául szolgáló fotót Richter maga készítette. Richter a feleségét több olyan képen is megörökítette, amelyen Sabine korábbi korok festményeit idéző pozícióban látható. Richter kevés festményt készített szűken vett családjáról, hiszen sokszor hangoztatta, hogy minden személyes kiindulást és élményt távol akart magától tartani. Talán éppen ezért szeretem mégis ezt a néhány kisméretű, intim festményét, amelyben felsejlik előttünk Richter egyszerre csendes, visszahúzódó, érzékeny, de mégis vidám, játékos és gyermeki énje is.

Hogyan reagált a magyar közönség e jelentős német művész kiállítására? 

A kiállítás a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria kortárs német kiállítás-sorozatának negyedik állomása volt. A sorozat, amelyet 2012-ben indítottunk, a második világháború utáni német képzőművészet úgynevezett „háborús nemzedékének” meghatározó, mára világhírűvé vált alakjainak munkásságára fókuszál. A kiállítások megrendezésének sorrendje szerint az elmúlt tíz évben Günther Uecker, Jörg Immendorff, Georg Baselitz és Gerhard Richter művészetét mutattuk eddig be egy-egy átfogó, monografikus kiállítás keretében a magyar közönségnek. Mindegyik budapesti tárlat népszerű volt, de azt gondolom, hogy a Gerhard Richter tárlat kiemelkedő fogadtatásban részesült. Ez részben köszönhető volt a Mű szerző nélkül című játékfilmnek, amely éppen a kiállítással egy időben futott a hazai mozikban, másrészt a kiállítás-sorozat egésze talán a Richter-tárlattal került be igazán a szélesebb köztudatba.

Magyarországon 2021-ben először mutattuk be Gerhard Richter gazdag életművét. Ez arra is kötelezett bennünket, hogy számos főművet felvonultató, nagyívű kiállítást rendezzünk és széles körű áttekintést adjunk a komplex richteri életműről, illetve hogy a richteri festészet összetettsége által tágabban nézve újragondoljuk mindazt, amit a 20. századi modern képalkotásról gondolunk. A kiállítás sikerét megtapasztalva, talán bízhatunk benne, hogy elértük a célunkat, és mindenki, aki látta a kiállítást, ma már árnyaltabban nézi a kortárs német festészetet, s talán általa az egész 20-21. századi globális művészetet. Bízunk benne, hogy a kiállítás hatására a jövőben Budapesten még többen fognak érdeklődni kortárs német kiállítások iránt.