III.
1953. március 6.
– Megdöglött.Az apja lihegve állt a konyhaajtóban, a kezében libegett az újság. Tudta, hogy megdöglött, vigyázzba kellett állni már reggel. Teri sírt. Harmincvalahány szempár figyelte hátulról, ahogy billegett a két masni a hátán a rázkódástól, mint két vergődő lepke. Borka nem merte megvakarni a lábszárát, csak állt a hasát a padnak támasztva, és unatkozott. Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia – mondogatta magában, amikor végre leülhettek. Kitapogatta a viszkető részt a térde alatt, és óvatosan megdörzsölte. Nem volt világos, hogy most mi lesz. A verset az előző tavasszal kellett megtanulniuk. Minden dolgozó a fia. A fia. Akkor Rákosinak a lányok is a fiai. Halkan felnevetett. A tanítónő hátrapördült. Harmincvalahányan írtak, lehajtott fejjel másolták a tábláról, hogy meghalt Sztalin, majd mondatok következtek, amelyeket Borka nem értett. Jobb híján igyekezett szépen írni. Egyenesen.
Délben, amikor átvonultak az iskolakapu fölött lógó fekete zászló alatt, úgy érezte, hogy illik csendben maradnia. Teri kisírt szemmel támaszkodott a vaskorlátnak, egy másik osztálybeli lánynak mondott épp valamit.
– Te nevettél – mondta.
– Nem nevettem.
A szemébe nézett. Végül Teri elfordult.
– Tudom, hogy te nevettél azon, hogy meghalt Sztalin – mondta még egyszer.
– Nem nevettem – ismételte meg Borka, és lassan elindult.
Majd apu fog – gondolta.
A cinkét a keresztutca sarkán látta meg, a madár egy alacsony ágon ült, és zengett tőle az utca. A macska a fa alatt a saját teste körül járt, újra és újra körbefordult, akárha a madár a háta mögül szólna. Tett egy lépést, hogy elzavarja, de az állat elhúzódott, begörbítette a hátát, aztán visszanézett. Megint rájött a nevetés. Most már alig bírt vele.
– Te is a Rákosi fia vagy – suttogta a madárnak, amely abban a pillanatban elröppent.
A házból egy karcsú nő lépett ki magas sarkú cipőben. Zavartan nézett körül, mint aki nem tudja, hogy hol van, aztán észrevette a fekete zászlót a szemközti házon. Borka úgy csinált, mintha a cipőjét kötné.
– Kislány!
Nem nézett fel, csak amikor másodjára szólította.
– Nem tudod, ki halt meg?
A nőnek remegett a keze, ahogy a cigarettát előhúzta, és a szájához emelte, aztán újra kotorni kezdett a táskájában. A gyufát keresi, de rendetlen. Reggel óta nem ment sehová. Talán most kelt fel – gondolta Borka, aztán kinyitotta a száját és becsukta. Nem tudta, megmondhatja-e neki ő, hogy ki halt meg.
– Sztalin.
Rögtön futásnak eredt, ahogy kimondta, a táskában a tolltartó, a vonalzó és a könyvek minden lépésnél összeütődtek. Nem mert nevetni és nem mert visszanézni sem, pedig szerette volna, ha látja a nő arcát. Csak az utca végén állt meg. A nő nem volt sehol. Nekiindult a hegynek. Az utca felső szakaszán, úgy látta, Márti igyekszik. Néha megállt, tekergette felfelé a nyakát, mintha ő is a madarakat nézné. Talán épp a cinkét. Lelassított.
Egyszer már köszöntek egymásnak a reggeli sorban álláskor. Összeterelték az osztályokat, énekelni kellett. Előttük épp Mártiék osztálya állt fel. Ahogy a lány hátrafordult, hirtelen úgy érezte, mégiscsak valaki, aki nem idegen. De a lépcsőházban nem beszéltek. Ha véletlenül találkoztak, vagy egy időben indultak a kertbe, az egyikük a ház előtti részen játszott, a másik mögötte, mintha megbeszélték volna. Olykor Márti vagy ő megállt a ház sarkánál, ott várta ki, hogy cseréljenek, és ha Les át akart szaladni a kert másik oldalára, megfogta.
– Nem játszhatsz vele. Nem lehet – suttogta, Márti meg úgy csinált, mintha nem venné észre.
Lehet, hogy neki is megmondták – gondolta. Újra és újra nekiveselkedett, hogy megkérdezze az apját, nem játszhatna-e mégis Mártival annak ellenére, hogy az apja az, aki.
– Ávós – mondta a Groszmutti, kicsapva a merőkanálból a levest. A piros zsír ráült a kanálra, bevonta, mint a festék. Ahogy merített újra, aztán kicsapta a második tányérba a második adagot Júliának, megint olyan lett a kanál. Zeller meg krumpli úszkált a tányérban, és egy-két cafatnyi hús.
Groszmutti úgy mondta, hogy ávós, hogy nem merte még egyszer megkérdezni, az ávós Mártira is vonatkozik-e, vagy csak az apjára. Este kérdezte meg, hogy István bácsi tényleg ávós-e, és hogy Bözsi is az-e, akit beraktak hozzájuk a kisszobába, pedig nem akarták, hogy náluk lakjon. Azt sem akarták, hogy István bácsiék náluk lakjanak, az ő másik lakásukban. Miattuk kellett együtt lakni Groszmuttival, az Öregfranccal és Rózával, és még jó, hogy Róza nem ment férjhez, mert akkor az ő férje és az ő gyerekei is itt laknának, Bözsi meg a kisszobában, mert nem lehet egy családnak öt szobája.
Az apja épphogy lepillantott rá.
– Az. Ávós. A Bözsi nem. Az csak egy nyomorult proli – mondta gyorsan, aztán lehajolt hozzá.
– Csönd – tette hozzá.
Borka bólintott. A csönd azt jelentette, soha, sehol, senkivel nem beszélhet róla, csak az apjával, csak akkor, ha más nem hallja. Anya sem. Groszmutti sem. Les sem. A kutya sem.
– Michele és Júlia a csöndben van? – kérdezett vissza, maga sem tudta, miért.
Az apja öccse minden hétvégén feljött a családjával a Budaörsi útról. Olyankor a két férfi elvonult a paraván mögé, ahol a tollak, a ceruzák meg a papírok voltak, és ott suttogtak.
– Michele az egyetlen, aki a csöndben benne van rajtam kívül. De ő egyedül, és csak titokban Michele. Az iskolában, ha kérdezik, a neve Mihály. Sem Lola, sem Júlia, sem Géza bácsi nincs benne a csöndben. És az Öregfranc és a Groszmutti sem – mondta halkan.
– De Júlia benne lesz? – kérdezte, és megfogta az apja kezét. Tudta, hogy nem lett volna szabad. Tudta, hogy ez most sok, mint ahogy a nevetés az órán. Mégis megúszta. A tanítónő nem akarta hallani, hogy valaki nevetett. Borka úgy hitte, nem merte hallani.
Most az apja egészen lehajolt. Furcsa volt az arca a hall félhomályában, a magáéval szemben.
– Nem tudom.
Könnyebb volt így, hogy azt mondta, nem tudom, mintha azt mondta volna, hogy nem. Akkor választania kellett volna az apja és Júlia közt. Pedig Júlia legalább az övé volt. Azt hazudták a többieknek, hogy testvérek.
– Hazudsz! Neked egy öcséd van – visította az egyik kölyök a városi házakból. Vörös volt, és az első pillanattól utálták egymást, annyira, hogy a kölyök köpött egyet, ha meglátta Borkát.
– Az lehet, hogy van az is. De csak Júlia a testvérem – kiabált vissza neki. Később csak arra emlékezett, hogy verekedtek.
Úgy szedték szét őket. A vöröst két oldalt fogták a romos ház előtt, a lábszára mellett magasra nőtt sárga fű lengett, a térde csupa sár volt, meg talán véres is. Nevethetnékje lett attól, ahogy áll ott, és újra és újra nekilendül, hogy kitépje magát a másik kettő karjából, de azok erősen fogják.
– Ne üss meg lányokat! – mondta neki az egyik halkan. Nagyobb volt náluk valamivel. Messzebb lakott, a körtérnél. Nem kellett volna idejárnia játszani, a hegyiek meg a lenti pékség melletti házsor gyerekei közé.
– Ez nem lány! – kiabálta a vörös, újra kiköpve.
Júlia őt fogta, pedig nem akart ütni. Először sem akart ütni, csak muszáj volt. Hirtelen fordított hátat, úgy indultak el Júliával, hogy vissza sem néztek.
– De igaziból nem vagyunk testvérek – mondta Júlia a kertkapuban. Olyan halkan mondta, mintha félne, hogy őt is megüti.
– Én téged választottalak, és nem Lest – válaszolta neki.
Júlia felvonta a vállát, úgy állt még akkor is, amikor látták, hogy Márti lassan előrejön a hátsó kertből, aztán, ahogy meglátja őket, visszafordul.
A lépcsőházban Júlia megállt.
– Sohasem fogtok beszélni?
A lépcsőház felerősítette a hangját, mintha a színpadon lenne az Operában. Nem válaszolt, csak futva elindult felfelé, közben kalapált a szíve. Ha Júlia a testvére, ha ő Júliát választotta, akkor sem mondhatja meg neki, hogy Mártival azért nem szabad barátkozni, mert az ávós lánya. Júlia nincs benne a csöndben. A csöndből nem lehet kibeszélni. A csöndben bármit lehet mondani, és bármit lehet kérdezni, de csak akkor, ha soha, senkinek nem mondjuk el.
A házakon most mindenhol fekete zászlók lengtek. Márti vállán ugyanúgy bukdácsolt az egy szem masni, miközben gyalogolt, mint Terién a kettő, amikor sírt. Mi van, ha ő is sírt, mert meghalt Sztalin? – gondolta, aztán nekilódult újra. Mindenképp látni akarta a szemét, hogy eldönthesse, mi legyen később.
A lépcsőházajtóban érte utol. Márti épphogy rápillantott, aztán felszaladt a lépcsőn. A szeme a szemüveg mögött nyugodt volt, és tiszta. Nem sírt – gondolta Borka.
Leült a leveshez, amikor az apja berontott az újsággal, lihegve, és azt kiabálva, hogy megdöglött. Márti is a cinkét nézte, és nem érdekli Sztalin, vagy legalábbis kevésbé, mint a cinke – gondolta, ahogy ránézett az apjára. Másnap szólította meg a folyosón.
– Ezentúl nem kell külön hazamennünk – mondta neki köszönés helyett, és Márti szeme nagyra nyílt a szemüveg mögött.
– Te hátul vagy az első kertben szeretsz jobban? – kérdezett vissza, mintha azt akarta volna mondani, jó, hogy tudtak cserélni éveken át úgy, mintha megbeszélték volna.
– A pincében – válaszolta, maga sem tudta, miért, aztán megígérte Mártinak, hogy megmutatja neki.
– Feketék a falak. Ott születtem. Egy másik pincében – tette hozzá.
Ahogy felértek a házhoz, mindketten megtorpantak a kapuban, végül Márti köszönés nélkül előrefutott. Ő lassan ment a nyomában, meg-megállt, nézte a sarjadó füvet.
– Az ávós lányával jöttél – mondta hangsúlytalanul Groszmutti.
– Mártival – válaszolta, aztán felkapta a fejét. A Bözsi szobájából vinnyogásszerű hang hallatszott.
A nagyanyja előbb beküldte a maguk lakrészébe, csak aztán ment be a Bözsihez, utána forró vizet vitt, és lepedőket. Kétszer küldte vissza a belső szobákba, és amikor az öccse azt mondta, a Bözsinek kölyke lett volna, taszított egyet a vállán, majd lerohant a lépcsőn, de nem mert becsöngeti Mártihoz.
Megállt a kisszoba ablaka alatt, ami pontosan Bözsi szobája alatt volt, és fütyülni kezdett. Márti néni kidugta a fejét, és becsapta az ablakot, Márti pár perc múlva mégis megjelent a kertben.
– A Bözsinek gyereke lett volna, de azt hiszem, meghalt. Sír. A Groszmutti kivitte a vérét – mondta Mártinak, aki felkapaszkodott mellé a dió villás ágára. Nem tudta, hogy Márti tud fára mászni. Soha nem leskelődtek egymás után.
Márti nem szólt egy szót sem, csak később mondta el, mit csinálnak a férfiak a nőkkel. Közben nem nézett rá, a szomszéd kertet nézték mindketten, mintha az egyenesen az égnek tartó füstben lett volna valami érdekes. Márti nem kérdezte meg, hogy tudta-e, hogy mit csinálnak a férfiak a nőkkel, és hogy ezek szerint mit csinált egy férfi az albérlőjükkel, Bözsivel, csak lehuppant a földre.
Lassan sötétedett. Megvárta, hogy eltűnjön a füst a sötétben, aztán leugrott ő is. Valahonnan megint a cinke szólt. Hirtelen lett szomorú a kert. Talán mégis azért, mert Bözsinek nem nőtt meg a hasa, mint más nőknek, ha azt csinálják velük, hanem kijött belőle az a sok vér meg a gyerek. Este bekopogott hozzá, hogy segíthet-e neki. A Bözsi egy lepedőt tartott a meztelen teste elé, úgy nyitotta ki az ajtót.
– Nem – válaszolta kurtán, aztán becsukta.