5x Németország | Hanganyag

Dél-Afrikában vagyunk, Natal tartományban, ami Dél-Afrika délkeleti részén fekszik, és van négy német falu, ahol németek leszármazottai élnek, és ahol ma is németül beszélnek, bár ez inkább egy észak-német, eltűnőfélben lévő szleng, még úgy ejtenek bizonyos hangokat, ami a németek többségének ma már nevetséges, szóval ezeket a falvakat Wartburgnak, Új-Hannovernek, Haburgnak vagy Hermansburgnak hívják.

Hermansburg épült fel elsőként, a 19. század közepén misszionáriusok alapították ezt a helyet. Hermansburgban, a Lüneburger Heidén képezték ki őket, iszonyú szegény földművesek vagy kézművesek voltak, a 19. század közepén volt Észak-Németországban egy nagy éhínség, vagyis semmijük sem volt. Két évig ott képezték ki őket misszionáriusnak, majd Afrikába küldték őket missziós munkára, és akkor alá kellett írniuk egy szerződést, hogy soha többé nem tehetik a lábukat német földre. Az iskola, amit akkoriban alapítottak, máig létezik. Magániskola, mint ahogy az összes ottani német iskola magánkézben van. Ezek sokkal jobbak, mint az állami iskolák, és időközben már sok fekete gyerek és fiatal is jár oda, ami azt jelenti, hogy Dél-Afrikában van egy nagyon feltörekvő fekete középosztály, és a szülőknek már megvannak a megfelelő anyagi lehetőségeik is arra, hogy a gyermekeiket oda, illetve a hozzá tartozó bentlakásos kollégiumba járassák.

Ez odáig megy, hogy az apartheid hosszú évei után, mert a dél-afrikai feketéket nagyon sokáig elnyomták, nagyjából jogfosztottak voltak, alig volt kilátásuk munkára, és nagyon keveset tettek az oktatásukért, és ez most egy kicsit megfordult. Most van egy állami kvótaszabályozás, ami szerint a dél-afrikai munkahelyek 80%-át feketék vagy indiaiak leszármazottai kell, hogy betöltsék. Ez azt jelenti, hogy a németek leszármazottai, a fehérek tulajdonképpen, vagy saját vállalkozást indítanak, vagy nagyon szerencsések, vagy kivándorolnak, többnyire Angliába, Ausztráliába, de általában egyszerűen átveszik a cukornádfarmot a szüleiktől.

A szülők nagy jólétre tettek szert a cukornádfarmjaiknak köszönhetően, a termőföldek egyre nagyobbak lettek, és így a farmok is mindegyre nőttek. Ez azt jelenti, hogy amikor döntök, akkor tudom, hogy oké, a farmon kell leélnem az életemet, ami azért nem a legrosszabb élet. De ez azt is jelenti, hogy járnom kell a rézfúvós kórusba, hogy be kell kapcsolódom a gyülekezet életébe, és tegyük hozzá, hogy sok, a helyi politikát érintő döntés születik ott, és az élet elég csendes és békés, a legtöbb farmer délután kettőkor vagy háromkor már a golfpályán vagy a teniszpályán van, vagy más sporttevékenységet űz, és nem kell sokat aggódniuk, mert az üzleti modelljeik ezekkel a gazdaságokkal még mindig nagyon jól működnek.

Litkowkában vagyunk, Nyugat-Szibériában. Ez egy kis oroszországi német település, kb. 500 lakossal, úgy 6 órányi autóútra a következő nagyvárostól, Omszktól, rendkívül elszigetelt, én is alig ismertem valakit, amíg oda nem mentem. Még a Google sem adott ki semmit. Ők oroszországi németek, akik még mindig jól beszélnek németül, különösen az idősebb generáció. A fiatalabbak körében ez már kicsit megkopott, bár még mindig vannak németórák. Számukra egyszerűen menőbb oroszul beszélni. Ennek ellenére mindannyian nagyon németnek érzik magukat, és nagyon büszkék is rá. A faluban egy kis szövetkezetből élnek. Ez egy termelőszövetkezet, ahol 1000 tehén van, és ahonnan minden nap beviszik a tejet a következő faluba. Ez 100 km-re van, és ez az egyetlen bevételi forrásuk. Itt alul a képen a teherautóval, a szomszédom látható, aki ebben a termelőszövetkezetben dolgozott, ő javította ott a teherautókat. Ezek gyakran régi szovjet gyártású teherautók voltak, vagy ő vezette a tartálykocsikat. És gyakran vele mentem, amikor a földekre hajtott, ahol a széna betakarítása folyt, és ahol a traktorokat kellett feltankolni. Ilyenkor mesélt egy kicsit erről az életről itt, hogy mit érez, és hogy mi a különleges Litkowkában, és hogy van három nővére, akik Németországban élnek, és hogy neki is lehetősége lenne arra, hogy késői kitelepítettként Németországba menjen, mint szinte az összes többi falubelinek, alig járna papírmunkával. Szóval viszonylag könnyű lenne, de ő azért döntött úgy, hogy ott marad, mondta, mert itt nagyon erős az összetartás, és hogy nagyon szabad itt, vadászhat, mehet az erdőbe, fát vághat, itt nem kell ezer szabályhoz igazodnia, itt mindenkit ismer, sőt a legtöbbjükkel rokonságban is van. Igen, ez nagyon mély benyomást tett rám, eszményi nyár volt, mindig 25-29 fok körül volt a hőmérséklet.

Olyan Astrid Lindgren-féle hangulata volt az egésznek, mint a gyerekkönyvekben. Vannak persze számítógépek és mobiltelefonok, de az utcák tele vannak játszó gyerekekkel. Sok a gyerek, és olyan érzése van az embernek, mintha a múltban járna. Rendkívül jól éreztem magam ott. És egyik este éreztem azt a bizonyos összetartást is, ami ott van. Meghívtak egy születésnapi buliba, ahol rengeteg vodka folyt, és aztán a házigazdáim egyikének leégett a háza, és a család ház és udvar nélkül maradt. Az egész falu segített nekik, és közösen újjáépítették a házat és az udvart, pénzt gyűjtöttek, és támogatták a családot, és ez persze Németországban is megtörténhet az emberrel, ott azonban ezt a biztosító fizeti, itt meg a falubeliek tartanak ilyen erősen össze.

Brazíliában vagyunk, Pomerodéban. Ez egy kisváros, alig több mint 30 000 lakossal. 65 százalékuk beszél németül is. Ők eredetileg Pomerániából vándoroltak ki, és 1861-ben alapították itt ezt a települést. Valaha a német kivándorlók legszegényebb rétege voltak, és nem engedhették meg maguknak a hajóutat az Egyesült Államokba vagy Kanadába, ezért Brazíliába mentek, ahol földet ajánlottak nekik. A brazíliai föld tengerparti részén azonban addigra már laktak népek, így ők őserdőt kaptak, és az őserdő azt jelenti, hogy körülbelül 60 km-re a partvonal mögött egy völgy húzódott, majd egy földdarab következett, amely azonban felnyúlt a hegyre, és amelyen először ki kellett irtani az erdőt. Az első évben ezt is tették, a második évben viszont már újra benőtték a fák az ösvényeket, amelyeket vágtak. Az indiánok mérgezett nyilakkal lőttek rájuk. Ráadásul itt található a világ második legmérgezőbb kígyófaja is. Sokan már csak ebbe is belehaltak. Akkoriban még nem voltak orvosaik. De aztán a következő és az azt követő generáció már rengeteg mindent felépített, és ma ez egy olyan hely, ahol gyakorlatilag nulla százalék a munkanélküliség – ami persze óriási többletet jelent a város költségvetésének.

A város életében meghatározóak a fesztiválok, amelyekre a világ minden tájáról érkeznek emberek. És különösen sok fiatal jön, egyszerűen, mert szeretik ezt a népies oktoberfest-zenét, de ez az identitásuk része is, vagy éppen az, amit Németországra jellemzőnek tartanak, és ez csak az egyik oldal. Szóval, ha most megnézzük ezeket a sörsátrakat, akkor tényleg az van, hogy fiatalok és idősek együtt ünnepelnek, de amikor már egy kicsit későbbre jár, és már csak a fiatalok vannak itt, akkor körülbelül a felük metal meg punk pólót visel, szóval ez náluk is úgy van, mint Németországban.

Amit nem szabad alábecsülni, az az, hogy ezeken a fesztiválokon kívül, amelyek persze hihetetlenül sok turistát vonzanak, és természetesen pénzt is hoznak a panzióknak és szállodáknak, valamint az éttermeknek, itt rengeteg ipari létesítmény is van. Vannak nagy textilgyárak, ahol egyenként is több mint ezer ember dolgozik. És sok német sörfőzde is van, amelyek német söröket árulnak, mint például Wunderbier vagy Schornsteinbier vagy Eisenbahnbier. És persze vannak német nagyvállalatok is, mint például a Bosch, akik gyárat építettek itt, és én, mint német, amikor ott voltam... hát, igen, mindenki üdvözöl az utcán, és mindenki akar valamit tőlem. Mindig kedvesek és barátságosak - a brazil szamba-feeling párosul egy kis német alapossággal.

Mexikó északi részén vagyunk a mennonitáknál, Chihuahua államban. A manitobai kolóniában itt körülbelül 70-80 000 mennonita él. A legtöbb kolónia kicsi, legfeljebb 200 lakosú kisváros. Hamburg, Gnadenthal vagy Blumenau, így hívják őket. A mennonitáknak két nagyobb csoportja van. Vannak egyszer a haladó szellemiségű mennoniták, itt láthatod őket, a két fiú a quad terepjáróban, az egyikük bajor mezben. Ők a hivatalos, irodalmi németet beszélik, és mellette általában még spanyolul és angolul is tudnak. Jó iskolákba járatják a gyerekeiket, nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, a vallást pedig nem veszik olyan szigorúan.

A konzervatív, hagyományőrző mennonitákat ezzel szemben arról lehet felismerni, hogy a férfiak kockás inget viselnek, a nők pedig többnyire saját maguk által varrt, színes ruhákat. És ott nagyon szigorúan veszik a dolgokat. Nem ihatnak alkoholt. Az istentiszteleteken külön vannak a férfiak és külön a nők. Nem mehetnek táncos vagy zenei rendezvényekre. Otthon például nincs televíziójuk, mondjuk újabban okostelefonjuk már van.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy itt két év szabadságot, úgymond egy kis szusszanásnyi időt adnak a fiataloknak, amikor azok kipróbálhatják magukat. Ez látszik egy kicsit a képen is. Röplabdaversenyt rendeznek. Ehhez azt kell tudni, hogy egy-két év múlva, amikor egy kicsit már idősebbek, a lányok hármasával, négyesével vagy ötösével ülnek kempingszékeken az országút mellett, és arra várnak, hogy fiatal férfiak jöjjenek arra, és szóba elegyedjenek velük. Azok pedig autóval jönnek, előbb még bemennek a városba, és vesznek egy csomó alkoholt, majd általában három-négy kört tesznek, azt nézik, hol ülnek a legvonzóbb lányok, és aztán indulhat a flörtölés. Néha lesz valami a dologból, néha nem, de legalább ki tudják próbálni ebben a korban, hogy hogyan működik, hogy milyen is egy kapcsolat. Szóval ez egy ilyen időszak, amit kapnak, de ami később soha nem jön vissza, és ők mondjuk csak az alnémet nyelvjárást, azaz a plautdietsch-t beszélik. Ez egy olyan dialektus, amit senki sem ért, és ezért nagyon rossz a kapcsolatuk a mexikóiakkal is. Ez máig egy elszigetelt, zárt világ.
Gazdaságilag mondjuk elég jól állnak. Vállalkozásokat működtetnek. Nekik vannak a legnagyobb almaültetvényeik, van nagyon sok sajtüzemük, kukoricát is termesztenek és közben megjelentek a nagyobb kézműves vállalkozások és az első iparágak is. És
megalapították egész Mexikó legnagyobb szövetkezeti társulását, úgyhogy a dolgok elég jól mennek.
Egyébként meg itt minden a vallás körül forog. Különösen a régi rendiek körében, a haladó szellemiségűeknél kevésbé, és ez azt is jelenti, hogy ha egyszer nem megyek el templomba, vagy esetleg nem teszek meg bizonyos dolgokat, akkor kirekesztenek.

Észak-Romániában vagyunk, Felsővisóban. Felsővisó egy kisváros, az ukrán határhoz közel, körülbelül 15 000 lakossal és különböző népcsoportokkal. Ez azt jelenti, hogy magyarok, románok, németek és osztrákok élnek itt együtt évszázadok óta. Ez látszik itt a képen is, ahol egy ünnepségen állnak együtt. A németek eredetileg Szlovákiából vándoroltak be több mint kétszáz évvel ezelőtt. Ott favágók voltak, és utána itt is a faiparban kezdtek el dolgozni. A faipar máig a legfontosabb helyi iparág, az egyre fontosabbá váló turizmus mellett. A legizgalmasabb az, hogy az ottani németek leszármazottai mind a négy nyelvet beszélik. Ez azt jelenti, hogy beszélik a magukkal hozott, helyi németet, beszélnek románul, beszélnek a másik kisebbség - a magyarok - nyelvén, majd később az iskolában megtanulnak angolul. Viszont az a helyzet, hogy Romániában sok gazdasági probléma van, és sokak számára Nyugat-Európa az "Eldorádó", így látják, amikor ide érkeznek, hiszen egyenrangú állampolgárként természetesen bármikor beutazhatnak. Mint ez a fiatal nő is itt, aki Stuttgartban él, ott dolgozik ápolónőként különböző kórházakban, és aki újra meg újra hazajön, különösen akkor, amikor a sok ünnepség valamelyikére kerül sor. Főleg a karácsonyi ünnepekre gondolok itt, a Heródes-játékra. Ilyenkor mindenki, aki valaha elment onnan, szívesen visszajön és részt vesz benne.

Van egy nagyon különleges keskeny nyomtávú vasút is. A fát a Kárpátokban vágják ki, majd erre a vasútra rakodják, és Felsővisóba szállítják. Néhány évvel ezelőtt a gőzmozdonyok eléggé tönkrementek, ekkor felújították őket, közben viszont szovjet dízelmozdonyokat vásároltak az 1960-as évekből. Ezek húzzák most a vasutat és ezt a sínhálózatot, amely egyébként nagyon szerteágazó, ebben a 60 km hosszú völgyben kacskaringózik, ahol most a gőzvasút is közlekedik, a turisták számára. Ez a vasút nemcsak pénzt hoz, hanem a szállodák és az egész vendéglátás is ebből él. - Igen, nagyon szép fekvése van itt, a Kárpátokban – és nekünk, németeknek nagyon, nagyon olcsó, nagyon vonzó.

És mégis, mindig ott van ez a kettősség. [Például:] Tizenkét óra az út Münchenig autóval. Münchenben, most mondok valamit, öt-, hat-, nyolc- vagy tízszer annyit keresek. És mégis itt maradok? Itt van a házam, itt vannak a barátaim, és igen, az otthonom.