Ferdinand von Schirach „Terror“ című darabja Budapesten Döntéshelyzet

Katona Kamra
© Dömölky Dániel

Képzelje el a következőt: Valaki eltérít egy utasszállító repülőgépet és egy zsúfolásig telt stadion felé irányítja. Hogy a tragédiát megelőzze, egy vadászgép pilótája az utolsó pillanatban lelövi a repülőt. Tettéért bíróság előtt kell felelnie. Bírái a színházlátogatók. „Kérem, vegyék komolyan a feladattal járó felelősséget” – inti a bíró az esküdteket, vagyis minket…

A Katona művészi programjának fontos vonulatába, a világ történéseire rákérdező kortárs darabok sorába illeszkedik a Kamra 2016 végi bemutatója, a Terror.

Ferdinand von Schirach darabja több szempontból hasonlít a Kamra műsoráról már lekerült Nordosthoz, hiszen látszólag mindkettő dokumentumdráma. Torsten Buchsteiner darabja a hírekből jól ismert, valóságos eseményeket dolgozott fel (a moszkvai Dubrovka színház túszdrámáját), de a szereplők, akik elmesélték a történteket, fiktív figurák voltak. A Terrornak már az alaphelyzete is fikció (bár nagyon is elképzelhető szituáció): egy terrorista eltérítette a Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját, és egy zsúfolt stadion felé irányította, ahol épp 70 ezer ember nézte a német-angol válogatott mérkőzést.
 
A történteket Schirach egy bírósági tárgyalás keretei között dolgozza fel. Mi, nézők, az esküdtek szerepét kapjuk: feladatunk, hogy figyeljünk meg mindent, és a végén szavazzunk a látottak-hallottak alapján a vádlott elítéléséről vagy felmentéséről. Ezért is szerencsés, hogy nem valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel a Terror, mert így nem kötődik a tárgyalt eseményhez olyan előzetes (esetleg erős érzelmi töltésű) tudásunk, amely eleve befolyásolná az ítéletünket.
 
A tárgyalás a tények, események szempontjából nélkülözi a krimiszerű izgalmakat, nincsenek benne váratlan fordulatok, és nem kérdéses, ki a tettes. Az első mondatokból kiderül, mi történt: a légierő tisztje a parancs ellenére lelőtte az eltérített gépet (fedélzetén 164 utassal), mielőtt az a teli stadionba csapódhatott volna. Ám az az aprólékosság, amellyel a légvédelem válságközpontjának ügyeletes tisztje (Rajkai Zoltán) tanúként ismerteti annak a mintegy húsz percnek a történéseit, ami az eltérítéstől a gép lelövéséig eltelt, hallatlanul érdekfeszítő.
 
A bírósági tárgyalása vadászpilóta (Kovács Lehel) döntését járja körül. Minden egyéb szál, amely más felelősökhöz vezetne el, kívül esik ezen a tárgyaláson. Ezt akár a darab hibájának is felróhatnánk, ha nem volna egyértelmű, hogy Schirach nem a terrorista filmek logikája szerint gondolkodik, számára nem az akció a fontos, hanem a morális kérdésfeltevés: azt kéri a nézőktől, hogy az egyes ember felelősségéről gondolkodjanak.
 

  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel
  • Katona Kamra © Dömölky Dániel

 
Az ügyésznő (Fullajtár Andrea) a pilóta döntését történelmi és jogi kontextusba helyezi, és azzal érvel, hogy életet nem lehet élettel szemben mérlegre tenni. A védőügyvéd (Mészáros Béla) viszont a kisebbik rossz elvére hivatkozik: abban az esetben, amikor nem lehet jól cselekedni, azt a megoldást kell választani, amelyik a kisebb kárt okozza. De ez az okfejtés minden alkotmány alapelvét, az élethez és a méltósághoz való jogot kérdőjelezi meg.
 
A pilóta vallomásában azzal érvel, hogy amikor a terrorista az uralma alá vonta és a stadion felé irányította az utasszállítót, már halálra ítélte az utasokat. De a katona döntésében nem ez a végső cselekvésre késztető gondolat, hanem az, hogy a terrorista voltaképpen az egész gépet a fegyverévé tette, és neki mint katonának kötelessége volt ezzel a fegyverrel szembeszállni.
 
Ezt a felfogást viszont alapjaiban kérdőjelezi meg a másik tanú vallomása. Az egyik áldozat felesége (Rezes Judit) részletesen elmeséli, hogy a férjét a repülőtéren várva mit élt át a bizonytalanságban, majd hogyan szembesült a ténnyel, hogy a repülőt lelőtték. A vádlott ezzel a dimenzióval nem tud, nem akar szembenézni, mint ahogy arra a provokatív ügyészi kérdésre sem tud válaszolni, hogy mit tett volna, ha a felesége és a lánya is a gépen utazik.
 
A tárgyalást záró vád- és védbeszédek érdekes példázatok segítségével jogfilozófiai szintre emelik a problémát. Ezután a bírónő hozzánk, nézőkhöz fordul, hogy a tárgyaláson elhangzottakat mérlegelve ítéljünk a vádlottról. Figyelmeztet rá, hogy a büntetés mértéke nem a mi hatáskörünk – ez végképp elbizonytalaníthatja az „esküdteket”, akiknek csak két választása lehet. Az előadás az ítélethirdetéssel ér véget: szavazatszámlálás után az elnök kihirdeti és megindokolja az aznapi esküdtszék döntését.
 
Schirach darabja, akár egy gyűjtőlencse, egyetlen pontba fókuszál egy igen összetett problémát: mi az egyes ember felelőssége a döntéseiben. A jogászok érvelésében többször emlegetett Kant végső soron azt mondja, merj a magad értelmére támaszkodni. Vagyis hogy az emberi cselekvések legfőbb morális törvénye, hogy gondolkodó lényként az ember tudatára ébredhet annak, miképp kell cselekednie. A Terror főszereplője, bár katonaként megtehetné, nem hárítja át a döntés felelősségét a parancsot kiadókra, hanem azáltal, hogy a parancs ellenére is cselekszik, magára veszi a döntés minden felelősségét. Nem védekezik egy stadionnyi füstölgő áldozat felett azzal, hogy „parancsra tettem”, hanem tudatában van annak, mit cselekszik. Abba azonban, hogy tettének súlyát miképp hordozza, nem kapunk bepillantást – ez az elszámolás már kívül esik az emberi bíróság hatáskörén.
 
Bár az ügy, amiben állást kell foglalnunk, akár félelmet, szorongást is ébreszthetne, mégis az a közeg, amelyben ezek a kérdések felvetődnek, segítenek felülkerekedni az első emóciókon. Mert a tárgyalóterem egyben rituális tér is, ahol egy közösség tagjai összegyűlnek, hogy együttesen elmesélve, megbeszélve a fájdalmas történeteket, megtörjék a gonosz – a felfoghatatlan, a pusztító, a káosz, a félelem – hatalmát. A Kamra előadásán jó megtapasztalni (amit a színházon kívül egyre biztosabban veszni látunk), hogy az mégis csak közös ügy, közös kérdés, hogy milyen törvények szerint rendezi be egy társadalom az életét.
 
Dömötör András rendezése alapvetően a szövegre és a benne megfogalmazódó gondolatokra, morális dilemmákra koncentrál – ezt közvetítik a színészek is. Vádlottként Kovács Lehel nem sokat árul el az emberről, inkább csak a katonát látjuk benne, de azt feszesen, szépen hozza. Rajkai Zoltán tisztje is elsősorban katona, minden „civil” mozdulatán is a hadseregben megszokott gépiesség uralkodik. Igazán csak akkor zökken ki ebből a tudattalan merevségből, amikor a saját felelőssége került szóba: akkor mérhetetlenül zavarba jön. Rezes Judit gyászoló felesége indulatmentesen képviseli az átélt emberi veszteségben megfogalmazódó számonkérést. Fullajtár Andrea ügyésznője kérlelhetetlen szigorúsággal és fegyelmezetten palástolt vadászkedvvel képviseli a tiszta jogászi érvelést. Mészáros Béla kinőtt zakójú védőügyvédje ezzel szemben valami civilséget, lazaságot, lezserséget hoz ebbe a katonai történetbe. Kiss Eszter egyenes tartású, mindig figyelmesen hallgató bírónője végig azt képviseli, hogy mindent pontosan kell érteni ahhoz, hogy aztán az ítélethozatalkor a legjobb tudásunk szerint tudjunk mérlegelni.