gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Interjú Csősz Róberttel
"... a fordítónak végül el kell tűntetnie, fel kell számolnia önmagát..."

Csősz Róbert
Csősz Róbert

Csősz Róbert műfordítót arról kérdeztük, hogy milyen kérdésekkel szembesül egy szépirodalmi fordító munkája során; miként tekint önmagára és a keze között forgó műre, melyet egy más nyelven igyekszik életre kelteni.
 

Hogyan került kapcsolatba a Volker Kutscher regényekkel, és hogyan lett Ön Kutscher „magyar hangja”?

Tulajdonképpen egészen véletlenül. Először a Kutscher-sorozat negyedik kötete, a Die Akte Vaterland került a kezembe 2013-ban, egy német könyvesboltban. Akkoriban Potsdamban éltem és elég sok időt töltöttem Berlinben, így különösen izgalmasnak találtam az 1920-30-as évek Berlinjének a regény által újrateremtett világát. Gyakorlatilag egy délután alatt kiolvastam a regényt, majd gyorsan beszereztem a sorozat első kötetét, a Der nasse Fisch-t.

Remélve, hogy Kutscher krimijei a magyar olvasóközönség számára is érdekesek lehetnek, megkerestem az ötlettel a General Press kiadót, amellyel már korábban is dolgoztunk együtt fordításokon. Szerencsére a kiadó vezetése is látott fantáziát egy ilyen „Berlin noir” krimisorozatban, úgyhogy nem sokkal később már neki is láthattam a fordításnak.   
 
A Gereon-Rath történetek a múlt évszázad Berlinjében játszódnak. Sokszor találkozik olyan kifejezésekkel, leírásokkal a regényekben, ami kisebb kutatómunkát jelent a magyar fordítás szempontjából? 


Mivel ezeknek a regényeknek Gereon Rath mellett valójában a korabeli Berlin a másik (vagy éppen igazi?) főszereplője, ezért a sorozatban különösen nagy hangsúlyt kap a történetek hátteréül szolgáló nagyvárosi élet pontos és részletes leírása. Megítélésem szerint elsősorban éppen ez a pontos, kidolgozott korrajz tette a regényt olyan sikeressé Németországban. A fordítónak ebből adódóan gyakran kisebb-nagyobb kutatásokat kell folytatni ahhoz, hogy magyarul is hitelesen vissza tudja adni a regényben megjelenő világot. Ezek a kutatások olykor egészen egyszerűen megválaszolható kérdéseket jelentenek, például milyen volt a korabeli rendőrök egyenruhája. Máskor viszont összetettebb utánajárást igényelnek, ha például azt kell kideríteni, hogy mik is voltak valójában és hogyan működtek a szervezett berlini alvilágot irányító úgynevezett Ringvereinok. Eközben korabeli, vagy éppen jellegzetesen berlini kifejezésekkel és a korabeli tolvajnyelv sajátosságaival is meg kell birkózni. Csak egy példa: a Kutscher-szövegben több szinonima is szerepel a rendőr szóra, ezeknek fordítóként magyar megfelelőket kell találni, de úgy, hogy azok a korabeli német (berlini) és magyar (budapesti) nyelvhasználatnak is megfeleljenek. Szóval mielőtt az ember eldöntené, hogy használja-e a „fakabát” szót szinonimaként, utána kell járni, használták-e már a húszas években is ezt a szót, kik használták, milyen konnotációi voltak akkoriban, és így tovább.       
 
Mi az, ami a leginkább megfogja Gereon-Rath alakjában és a történeteiben? 

Gereon Rath tulajdonképpen egy félresikerült hard-boiled rendőrnyomozó, aki ellentétben a klasszikus kemény öklű nyomozókkal elég ritkán van a helyzet magaslatán, a nyomozásai során hibát hibára halmoz, folyamatosan kétségek gyötrik, ugyanakkor elég gátlástalan alak: iszik, kábítószerezik, verekszik, kötekszik, sőt, több embert is megöl. 

Szóval Rath nem igazán a rokonszenves mintarendőr megtestesítője, viszont éppen emiatt kiválóan alkalmas arra, hogy a szerző rajta keresztül vezesse be az olvasót a két háború közötti Berlin lüktető világába. Úgyhogy talán nem is annyira maga a főhős személyisége vagy jellemvonásai azok, amik érdekessé teszik a történeteit, hanem az, ahogy a nyomozón keresztül megismerjük a húszas évek Berlinjét. És persze az általa úgy-ahogy felgöngyölített bűntények is elég izgalmasak ahhoz, hogy az ember kezébe vegye a köteteket: az első részben berlini orosz emigránsok, az akkor még csak szerveződő náci politikai csoportok és egy vonatnyi aranyszállítmány körül bonyolódnak az események, a második részben pedig egy sorozatgyilkost követve a 20-30-as évek filmes világának a kulisszái mögé pillanthatunk be. A magyarul most készülő harmadik kötetben egy New York-i gengszter feltűnése okoz különféle bonyodalmakat a rendőrségnek, Rathnak és a berlini alvilágnak egyaránt.
 
Egy idegen nyelvből fordított mű Ön szerint mennyiben tükörképe és mennyiben inkább „újraírása” az eredeti műnek?

Tulajdonképpen mindkettő. Ideális esetben a fordítás a lehető legjobban és a lehető legtöbb vonatkozásában „visszatükrözi” az eredeti művet, a klasszikus értelemben hű az eredetihez. Ehhez azonban a fordítónak sokszor gyakorlatilag újra kell írnia az eredeti szöveget, hogy a magyar olvasót ne zavarja az eredeti szöveg idegensége. A fordítónak alapvetően azt kell lefordítania, ami ott van, de nem mindig ugyanazokkal a szavakkal, amik az eredetiben szerepelnek. Röviden, a „guten Tagból” a magyar szövegben nem minden esetben lesz „jó napot”.  

Mit tart a szépirodalmi fordítás legnagyobb kihívásának?

Éppen ezt a kettősséget: azt, hogy fordítóként magyarul alkossam újra az eredeti szöveget, méghozzá úgy, hogy a magyar olvasó ne idegen szövegként olvassa a lefordított regényt. Vagyis pontosabban csak azokon a szöveghelyeken ütközzön meg, csak ott akadjon fent, ahol egy német olvasó is megütközik vagy fennakad. Szóval a fordítónak először forrásnyelvi olvasóként meg kell értenie az eredeti szöveget, a szöveg „működését”, fel kell tárnia a logikáját, és utána egy olyan magyar szöveget kell alkotnia, amely ugyanolyan módon működik, mint az eredeti, ugyanolyan hatással lesz majd az olvasóra, mint az eredeti, csak éppen magyarul. Szóval a fordítónak végül el kell tűntetnie, fel kell számolnia önmagát, de nem mechanikusan, hanem egy hermeneutikai, értelmező munka végtermékeként.   
      
Hogyan tudja áthidalni a német és magyar nyelv különbözőségének problémáját egy fordítás során?

Röviden azt válaszolhatnám, hogy sok munkával. A műfordítás meglehetősen időigényes munka, hiszen az előbbiekből következően nem pusztán mechanikus, gépies fordítást jelent, hanem értelmezést, folyamatos megoldáskeresést, a rengeteg lehetőség közül a leginkább megfelelő kiválasztását. Ehhez viszont sokat kell olvasni, az én esetemben magyar és német szövegeket egyaránt.

A német és a magyar nyelv különbözősége tényleg megnehezíti a munkát, bár azt hiszem, vannak ennél a párosításnál kulturálisan és nyelvileg is nagyobb kihívást jelentő fordítói feladatok (például egy japán regény lefordítása). Alapvetően az a cél, hogy „egészséges” magyar szöveg szülessen, úgyhogy ott, ahol a két nyelv közötti különbözőség túl nagy, mindig a magyar nyelv élvez elsőbbséget. Persze ez sok gondolkozással, keresgéléssel és kísérletezéssel jár. Szóval a műfordítás alapvetően pepecselős műfaj, kicsit olyan, mint egy izgalmas kirakós játék.

© Goethe-Institut Ungarn