Bakos Piroska
Ingázók

Két fiatal magyar nő. Egy ideje mindketten Ausztriába járnak át nap mint nap dolgozni. Máshonnan jöttek, más a történetük, de egy dolog közös bennük. Azért váltottak munkahelyet, mert úgy érezték, jobb fizetést és nagyobb megbecsülést érdemelnek annál, mint ami Magyarországon jutott nekik.
 
Betanított munkásként dolgozom. Reggelit szolgálok fel egy jó nevű osztrák szállodában. Nem arra számítottam, hogy 43 évesen, két diplomával a kezemben ezt csinálom majd. Azt gondoltam, mostanra osztályvezető leszek, és megvalósíthatom az ötleteimet. Nem jött össze. De nem tudom biztosan, hogy ez kudarc-e. Hisz annyi jó dolgot hozott a külföldi munka az életünkbe.
 
Röviden így szól a fertődi Renáta története, aki valójában mindig is Magyarországon, a szakmájában akart érvényesülni. Kertészmérnökként végzett, mellette megszerezte az idegenvezetői képesítést. Boldog volt, amikor rögtön a főiskola után felvették túravezetőnek egy természetvédelemmel foglalkozó, Sopron környéki állami szervezethez. A cég újra beiskolázta, turisztikai szakreferens lett. Mégsem tudott feljebb lépni a ranglétrán, sem itt, sem a következő munkahelyén, egy kastélymúzeumban. Ezért végül három évvel ezelőtt feladta az álmait, és kiment Ausztriába kétkezi munkásként dolgozni.
 
Renáta szabadidejében fut vagy biciklizik. A szálloda reggeliztető részlegén is kialakult egy sportközösség, már közösen is indultak futóversenyen. | © Bakos Piroska Nem voltunk szorult anyagi helyzetben, de lebegtek a fejünk felett hitelek, amiket törleszteni kellett. Szerettünk volna egyről a kettőre jutni. Mi mindig csak azt láttuk magunk körül, hogy akik kijárnak dolgozni, akár csak takarítani, azok mennyivel jobban élnek, mint mi, a férjem meg én. Csak toporgunk egyhelyben a diplomáinkkal és az állami fizetéseinkkel. Nem bírtunk egy másik szekrényt venni, nem tudtuk elkezdeni a padlásbeépítést, meg kellett gondolnunk, hogy a két fiúnkkal elmenjünk-e hétvégén Győrbe az állatkertbe, mert sokba kerül a belépő meg a benzin.
 
A beszélgetésünkből hamar kiderül, hogy a megélhetési küszködésen túl Renátát a 19 évnyi magyarországi munka során talán még jobban zavarta, hogy ötletei és sikeres projektjei után nem ő aratta le a babérokat, nem őt jutalmazták, nem őt léptették elő. Sokszor a csókosok jártak jól, meg a tehetségtelenek – mondja visszatartott indulattal. Ami a szívén, az a száján. Valószínűleg ezt sem viselték jól a főnökei.
 
Az első munkahelyemen egy hímsoviniszta közegbe kerültem. A húszas éveim közepén voltam, a munkatársaim állandóan osztották az észt. Én ott iszonyúan megedződtem és megkeményedtem a férfiak szájától, a visszataszító beszólásoktól. Mit akar ez a nő itt? Szüljön gyereket! Maradjon otthon! Tartsa össze a családot, ne akarjon itt karriert építeni, mit gondol ez magában? Ezt a felfogást nem is értettem…
 
A sziszifuszi munkának szép lassan lettek eredményei is. A környéken volt nevem, rangom. Minden turizmusban dolgozó tudta, hogy engem kell hívni, mert én segíteni fogok. Én ezt igenis sikernek könyveltem el. Évekig vártam, hogy kinevezzenek csoportvezetőnek, és ebben végül annyira felőrlődtem, hogy amikor 2015-ben elhívtak a közeli kastélyba marketing osztályvezetőnek, igent mondtam. Azt gondoltam, a pezsgő kulturális programok népszerűsítésében végre kibontakozhatok. Szokás szerint vittem az újabb és újabb ötleteimet, de vagy nem valósíthattam meg őket, vagy ha igen, akkor mások gazdagodtak meg rajtuk, engem meg a hátam mögött kiröhögtek a közalkalmazotti fizetésemért. Ez az önbecsülésemet rohadtul bántotta. Éreztem, hogy innen is el kell mennem. Ekkor jött a lehetőség a burgenlandi szállodánál.

 

Hasonló okok miatt választotta a 28 éves Bianka Budapest helyett Bécset. Elege lett abból, hogy éveken át keveset keresett, és a jól végzett munkáját sem ismerték el. A Dunakesziből származó lány számviteli főiskolára járt, majd a mesterszakot is elvégezte. Jól beszélt angolul, így Budapesten egy multinál helyezkedett el könyvelőként.
 
Reggel a kínaiakkal indítottam, este az amerikaiakkal fejeztem be. A hóvégi zárásnál mindig volt néhány nap, amikor éjfélkor vagy még később indultam haza. A főnököm rendelt nekem pizzát, meg kifizették a taximat, de nekem ez nem volt elég. Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem hülye. – magyarázza határozottan. – Én úgy látom, hogy mivel mi magyarok a multik szemében olcsó munkaerő vagyunk, a menedzsereknek nem kell melózniuk azért, hogy a beosztottjaiknak is jó legyen. A főnökök nem állnak ki az embereikért, a dolgozók meg megfojtanák egymást egy kanál vízben a magasabb pozícióért.
 
Bianka albérletben lakott, a fizetéséből így nem tudott sokat félretenni, annyit biztosan nem, hogy megalapozza a jövőjét. – Ennyi erővel beülhettem volna egy eladói székbe. Tudom, az sem egyszerű, de ahhoz nem kellett volna két diploma – mondja némi felháborodással a hangjában. Aztán fogta magát és odaadta az önéletrajzát egy Ausztriában dolgozó rokonának, és egy bécsi multicég rögtön meg is kereste egy könyvelői állással. Elfogadta, és elköltözött Sopronba. Azért oda, mert a soproni albérletet még ki tudja fizetni, a bécsieket nem. Ez csaknem egy éve történt, azóta nap, mint nap vonattal ingázik a két város között, hétvégenként pedig rohan Pestre, mert közben beiratkozott egy iskolába. Nem bánta meg.
 
Jóérzéssel megyek be a munkahelyemre, és ez nekem mindent megér. Kaptam saját feladatkört, és megbíznak bennem, hogy meg tudom csinálni. És ami különösen fontos: a szakszervezet itt nagyon erős. Kiharcolják, hogy biztosan megkapjuk a megígért plusz szabadnapot, a 13-14. havi fizetést. Dolgoznak azon, hogy több legyen az otthonról is végezhető munka, sőt, napirenden van a 38 órás munkahét is. Bécsben nem maradhatok ám éjfélig az irodában! Este 10 órakor már csengetnek, bezár az egész irodaház.
 
Persze mindennek van árnyoldala is, Renáta és Bianka ezekről is őszintén beszélnek. Reggel ötkor már mindketten talpon vannak – a korán kelést egyikük sem tudja megszokni. Az ingázás a szabadidejükből vesz el, Biankának majdnem rá is ment erre a párkapcsolata.
 
A párom is ingázik, de érdekes módon neki lett több ideje, mivel ő autóval jár és kötetlenebb a munkája. Én mindig 8 és fél órát dolgozom – fél óra az ebédidő –, a vonatút oda-vissza 2-2 óra. Általában este 8-ra érek haza. Otthon főzni, takarítani is kell, alig néhány órám marad sportolásra vagy a páromra. Ezt ő nehezen viseli. Igazából nekem ez a külföldi munka egy nagy kaland. Belevágtam, mert fontosnak tartom, hogy az álmaink legalább részben megvalósuljanak, és harmóniába kerüljünk. De megpróbálok nem túl nagyokat álmodni. Mégiscsak én vagyok a nő. Nem azt mondom, hogy maradnom kell a fazéknál, de ha egyszer családom lesz, döntés elé kerülök, akkor miattuk az én szép karrierötleteimet biztosan fel fogom adni.
 
Renátának (úgymond) szerencséje van. A férje gond nélkül elrendezi a gyerekeket reggelente,  és amiben kell, segít. Neki azzal a furcsa tudattal kellett megküzdenie, hogy értelmiségiként fizikai munkát végez. Az osztrák szállodában az első évben szobákat takarított. Sokat sírt a “gladiátorképző” –  így nevezi – lelketlensége miatt. Közben kiderült, hogy a nagyobbik fiának nem tesz jót a napközi, 6 órás munkát kellett találnia, hogy délután már otthon tanulhasson vele. Ekkor került a “Frühstück”-re, a reggelizőbe.
 
Az egész nyarat végigdolgoztam szabad hétvége nélkül, cserébe a teljes délután a miénk, bármit szervezhetünk a gyerekekkel. Ez minőségi előrelépés volt a családi életünkben. A turisztikai diplomám miatt szakbért kapok, ez valamivel több pénz, a hatórás munkáért 1060 Euró. Ennyiért az osztrákok nem hajlandóak dolgozni, de nekem tisztességes fizetés.
 
A temperamentuma, fürgesége itt nagy előny. Dolgozom, mint egy őrült. – állítja magáról. Talán nem meglepő, ezt ott díjazzák is.
 
Nemrég elkezdtem dolgozni egy osztrák-magyar határmenti turisztikai projektben, főleg szakfordítok, mert hiányzott a szellemi munka. A hoteltől szabadságot kértem egy tanulmányút miatt. Elmondjam, hogy engedett el az osztrák főnököm? Azt mondta, Renáta kapja meg a szabadnapját, mert nagyon elégedett vagyok a munkájával. Nekem ezt - és itt  egy pillanatra elcsuklik a hangja - soha senki nem mondta eddig. Soha senki. Pedig csak teszem, ami a dolgom. Akkor most mindenki döntse el, hogy minek tartja ezt a munkát. Sikernek? Kudarcnak?
 
Kettejük közül végül a férje került vezető beosztásba. Talán jobb is – mondja –, így én többet tudok törődni a családi dolgokkal. Két fiából családcentrikus férfiakat szeretne nevelni. Olyan sok rossz férfi példa volt előttem, meg akarom tanítani nekik, hogy szeressék, tiszteljék a nőket. Ha kell, pakolják ki a mosogatógépet, indítsák be a porszívót, ahogy az apjuk is csinálja. Tíz év múlva, ha a férjével össze tudnának rakni annyi pénzt, szívesen termesztene gyógy- és fűszernövényeket. Alapítana erre egy saját vállalkozást, amelyben megvalósíthatná önmagát. De karrierálma már nincs. Hát igen, visszakerültem a klasszikus női szerepbe, háziasszonynak. Sosem szerettem volna csak az lenni, ennél sokkal többet szerettem volna tenni. De az első helyen most már a család áll. Persze lehet, hogy áltatom magam, ki tudja... – fogalmazza meg kérdés nélkül is a dilemmáit. Mégis ezzel zár: Alapvetően elégedett vagyok az életemmel. Szeretem, ahogy most élünk.

Sopron környéki határátkelő, a magyar Fertőrákos és az osztrák Sankt Margarethen (Szentmargitbánya) között. Az ingázók gyakori határátkelőhelye. | © Bakos Piroska