Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály a magyar színpadokon

Michael Kohlhaas auf ungarischer Bühne_Magazin
Amphitryon a budapesti Nemzeti Színházban | Foto: Nemzeti Színház

Heinrich von Kleist elbeszélése, a Kohlhaas Mihály 1810-ben jelent meg először nyomtatásban. A történet a XVI. században, a német törpeállamok kialakulásakor játszódik, egy kaotikus jogrendszer idején. Kleist hőse, a lókereskedő Kohlhaas Mihály ennek a jogi útvesztőnek az áldozata. A történet kezdetén egy mintapolgár, ám az események hatására megmutatkozik szélsőségekre hajlamos jelleme: egyaránt megfér benne a családfői jámborság, a kifinomult jogérzék és az igazságosság jegyében lángpallossal hadonászó gyilkos hajlam.

Kleist elbeszélőként is rendkívül plasztikusan ábrázolja a szereplőket, helyzeteket, expresszív gesztusokkal dolgozik, mintha rögtön színpadra és filmre vinné a jeleneteket. Már maga az expozíció is, mintha egy thriller első jelenete lenne: baljóslatúan esik az eső emberre, lóra, csizmák süllyednek a sárba, sötét fellegek és emberárnyak gyűlnek Kohlhaas feje fölött. Az író a természeti katasztrófát a főhős lelkét nyomasztó komor gondolatok kivetüléseként használja. Kleist elbeszélése tehát gazdag drámai anyag, tele színpadi helyzetekkel és drámai fordulatokkal.

Kolhaas a diktatúrában

Sütő András (1927-2006) erdélyi magyar író, elbeszélő, esszéista, drámaíró. Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját Romániában írta 1973-ban, a Ceauşescu-óriásállam diktatúrájának idején. Sütő saját polikai ellenállását fogalmazta meg a megszilárduló önkényuralommal szemben. 

A darab a hatalomhoz való lehetséges viszonyulásokat járja körül. Három szereplő képviseli a különböző alternatívákat: Nagelschmidt a forradalmiságot, Lisbeth a keresztényi alázatot, Luther pedig a hatalommal való egyezkedést. 

Kolhaas (sic!) mindhárom álláspontot követi – egy ideig. Egyik legfontosabb gondolata: „aki felkelést szít és nem viszi azt győzelemre: tömeggyilkos“. A mondat átokként ivódik a zsigereibe, és be is teljesedik végül, amikor az igazság zászlaját lobogtatva tömeggyilkosként ezreket vezet a halálba és ezrek családját irtja ki. 

Sütő színpadi találmánya Nagelschmidt, aki bár szerepel Kleist elbeszélésében, korántsem ekkora súllyal. Sütő rezonőrként használja őt, a főhős lelki tusájának kivetülési felületeként. A két barát, Kolhaas és Nagelschmidt egymással folytatott vég nélküli, lázas disputájában tudja elmondatni a főhős belső vívódásait.

Sütő címválasztása mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A Húsvét a kereszténység legfontosabb ünnepe. A Virágvasárnap a Húsvét előtti vasárnap, a nagyhét kezdete, amikor Jézus diadalmasan vonult be Jeruzsálembe. Kolhaas mélyen istenfélő, minden gondolata, cselekedete vallásosságában gyökerezik. Emiatt még tragikusabb, hogy elfordul Istentől és sem Luther, sem felesége, Lisbeth ráhatására nem talál vissza a jámborság útjára. Magányossá teszi a gyűlölet, és ebben a magányban nem hallja meg többé az ő Istene szavát. 

A cím sugallja Kolhaas bukását, és nem is a végkifejlet a fontos, hanem az odáig vezető út, és az, hogy mindig legyenek Kolhaasok, akik hangot adnak egy elnyomott nép forradalmi tiltakozásának a diktatúrával szemben. Kolhaas igazi drámája az, hogy ámokfutásában azonosul az ellene elkövetett törvénytelenséggel, szemellenzőt növesztve vágtázó tömeggyilkossá válik.

Sütő címválasztása mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap, a nagyhét kezdete, amikor Jézus diadalmasan vonult be Jeruzsálembe, és a nép mint „Dávid fiát“, a „messiás királyt“ éltette, aki megszabadítja Izraelt a római uralomtól, annak ellenére, hogy Jézus elutasította a politikai szerepvállalást. Kolhaas „messiás királyként“ keresi az igazságát a jogait lábbal tipró hatalommal szemben, és sem Luther, sem felesége, Lisbeth ráhatására nem talál vissza a jámborság útjára, elvakultságában végső soron azonosul az ellene elkövetett törvénytelenséggel.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja a maga korában Magyarországon is égetően aktuális volt, rengeteg áthallással. Sokan azonosultak a hatalomnak, az elfogult törvénykezésnek kiszolgáltatott, tragikus sorsú lócsiszárral.

Kohlhaas a vágóhídon

Tasnádi István (1970) magyar költő, drámaíró. Kohlhaas történetét 1999-ben írta meg Közellenség című színdarabjában, amelyet az alcím „zenés uszítás“-nak nevez. Az 1999-es és 1973-as évszám két különböző kort jelent, mind politikai, mind színháztörténeti értelemben. Sütő András klasszikus színpadi adaptációt készített, belefogalmazva határozott politikai állásfoglalását. Tasnádi, aki egy gyökeresen más színházi konvención nevelkedett, radikálisabb formát választott. Frappáns írói perspektívaváltással a két áldozati állat sorsán keresztül vezet végig bennünket Kohlhaas történetén. Tasnádi darabját nem egy központi eszme mentén bonyolítja, hanem folyamatosan kérdéseket tesz fel.

A drezdai sintértelepen vagyunk, ami ugyanolyan nyomasztólag hat ránk, mint Kleist folyton zuhogó esője. Kiszuperált lovak vagyunk, a két gebe nekünk, leendő kolbászoknak szapulja gazdáját, teremtőjét. Egy csődör és egy kanca: két csodálatos szerep, színészi jutalomjáték. A csődör azonosul tenyésztője elveivel, a kanca megveti azokat, nőstényi egyszerűséggel hülyézi le a lókupecet. Torzsalkodásukban, enyelgésükben finom párhuzamot lehet felfedezni Kohlhaas és felesége, Lisbeth kapcsolatával. Mert Tasnádi nemcsak Kohlhaas Mihály sorstragédiáját írja meg, hanem a lovak szerelmi drámáját is. A kanca reménytelenül és csökönyösen szerelmes a csődörbe, emészti az ösztönös vágy, hogy kiscsikója legyen tőle. Hányattatásaik során kiherélik a csődört. Ez nemcsak a Kohlhaas család kihalását jelképezi, de Kohlhaas lótenyészetének pusztulását is.

A két ló az a fajta középkori naivitás, és az a fajta természetes igazságkereső ösztön, amely megengedi azt a nézőpontot, hogy a történetre (az eredeti történetre) és a történet kleisti feldolgozására nézői „naivitással“ lehessen rátekinteni, és hogy a darab megírásának jelen idejűségében reflektálni lehessen rá, és brechti értelemben véleményezni. 

Sütő András és Tasnádi István nem csupán hangvételükben, de drámaírói eszközeikben is jelentősen eltérnek egymástól. Sütő klasszikus drámai szerkezetben, lineárisan meséli el az eseményeket. Tasnádi keretes szerkezetben, ide-oda ugrálva az időben. Tasnádi legfontosabb eszköze az elidegenítés. De a három szerzőnek van egy igen fontos közös vonása: nem mondanak ítéletet Kohlhaas Mihály felett.