gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1) ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Konstruktív klímakommunikáció
Javaslat egy reménykeltő párbeszédre a jövőről

A pozitív jövőképek és -narratívák igencsak ritkák, noha pontosan erre lenne szükségünk ahhoz, hogy végre elmozduljunk a polarizáció és a tehetetlenség érzésének aktuális állapotából az aktív cselekvés irányába. Hallassuk a hangunkat a konstruktív klímakommunikáció érdekében!
 

Ez a cikk először a Zeitgeister, a Goethe Intézet globális kulturális magazinjában jelent meg.

A németországi árvízkatasztrófa, a lángoló erdőtüzek és az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentése mind arra mutatnak rá, hogy milyen égető szükség lenne egy teljes társadalmi átalakulásra. Ha a médiában folytatott aktuális párbeszédekre figyelünk, amelyeknek a jövő és a fenntartható fejlődés a témája, feltűnhet, hogy a válságot előrevetítő látomásokból akad bőven, viszont hiányoznak az olyan igazán inspiráló hozzászólások, amelyek konkrét megoldásokat kínálnának arra nézve, hogy hová kellene az erőfeszítéseinket összpontosítanunk. Sokunkon éppen ennek fényében vesz erőt a tehetetlenség érzése, hiszen úgy érezzük, hogy alig kínálkozik aktív lehetőség számunkra arra, hogy bármilyen változást elérjünk. Azok a csoportok, amelyek továbbra is félelmet és frusztrációt szítanak, egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, miközben társadalmunk tovább polarizálódik.

Ami tehát hiányzik, az a jövőről folytatott pozitív párbeszéd, amely úgy képes reményt kelteni, hogy közben nem fenyeget ellenségképekkel és nem vádaskodik. Egy olyan párbeszéd, amely az emberek leghőbb vágyaira apellál, amely egy jobb, szebb világot helyez kilátásba, és felébreszti a bennünk szunnyadó kreativitást és tenni akarást.

A pozitív kommunikáció kedvet csinál a jövőhöz

A sikeres klímakommunikációnak alapvető szükségleteinkre kellene összpontosítania, és elsősorban azt figyelembe venni, ami sokunk számára a boldog élet záloga – a sikeres kapcsolatokat, az egészséget és a testi jólétet, a biztonságot, a szépségre való fogékonyságot, és azt az érzést, hogy életünknek van értelme. A neuropszichológia és a viselkedéskutatás eredményei is azt mutatják, hogy a pozitív klímakommunikáció központi szerepet játszik a válság leküzdésében. A kognitív kutatásokból az is kiderül, hogy a ténymegállapítás önmagában nem motiválja az embereket cselekvésre, sőt, tehetetlenséget és a veszteségtől való félelmet vált ki az, ha a vita nagyrészt a negatívumok körül forog.

Ha konstruktívan akarunk kommunikálni, fontos, hogy konkretizáljuk, hogy mi az, ami a fenntartható jövőt kívánatossá és érdemessé teszi arra, hogy törekedjünk rá: a jobb életminőség, az összetartozás, a kevesebb zaj és önzés, az egészséges élelmiszerekből és a hosszú élettartamú elektromos termékekből fakadó értéktöbblet. És ne csak konkretizáljunk, de történetekkel és képekkel is illusztráljuk mondandónkat, hiszen ránk, multiszenzoros észleléssel megáldott emlősökre éppen ezeknek a történeteknek és képeknek a szépségén és esztétikáján keresztül lehet a legjobban hatni.  

A számunkra nyilvánosan kínált víziók többsége technológiai utópia: az intelligens felhasználói felületek, a robotika és a ravasz algoritmusok azt ígérik, hogy megkönnyítik életünket és megoldják a klímaválságot. A veszély abban rejlik, hogy ezek a víziók nem válnak valóra, minket viszont passzív fogyasztókká redukálnak, és nem közvetítenek felénk olyan alapvető, a jövőre nézve hasznos készségeket, mint az empátia, az együttműködés, a rendszerszemléletű gondolkodás és a kreativitás. Így például a jövő intelligens okosvárosainak terveivel bombáznak minket, amelyek számítógéppel vezéreltek és energiahatékonyak ugyan, de közben ritkán esik szó a társadalmi összetartásról, a közösség értékéről és a saját élettér alakításában való aktív részvételről. Ugyanígy mindaddig az sem világos, hogy a mesterséges intelligencia és az e-mobilitás csökkenti-e az abszolút energia- és nyersanyagfelhasználást, amíg nem tárjuk fel korunk gazdasági gyakorlatának, a „mindig-egyre-többet” telhetetlen szemléletének az okait és következményeit.

A fenntarthatóság nem bal- vagy jobboldali, városi vagy vidéki, gazdag vagy szegény, liberális vagy konzervatív beállítódás kérdése. Össztársadalmi feladat, amely szakmától és kortól függetlenül minden társadalmi csoportot érint.


Megvalósítható és megvalósított utópiák

A városokban, községekben vagy régiókban megvalósuló úttörő projektek, amelyekben a közösségek közösen járulnak hozzá a jövőkutatáshoz és -fejlesztéshez, inspiráló példaként szolgálhatnának a kommunikációban is. Az olyan városok, mint Barcelona, ​​amelynek lakói civil irányítású megújuló energiaszövetkezetet hoztak létre, amelyet a város pénzügyileg támogat, vagy Koppenhága – a zöld városi infrastruktúrák úttörője – már most a fenntartható, élhető változás jó példájával járnak elöl, és egyszersmind új, pozitív narratívaként is szolgálhatnak. A permakultúra és a szintropikus gazdálkodás, a regeneratív mezőgazdaság két formája, amely a diverzitásra és a talajminőség megőrzésére irányul, valamint a foodsharing, az élelmiszer-pazarlás elleni gyakorlati kezdeményezés, kézzelfoghatóvá teszik a változást, és olyan elvek alapján vázolnak fel egy jobb jövőt minden generáció számára, mint a regeneráció, a regionalitás, az együttműködés és a társadalmi részt vállalás.

Ha a politika, a közigazgatás, az újságírás és a civil társadalom is konstruktív, jövőorientált klímakommunikációt folytatna, akkor ezek az ún. reál-, vagyis megvalósítható utópiák is vállalhatók lehetnének, és be lehetne őket vezetni a jövő diskurzusaiba. A gyakran még mindig nem elég széles körben elterjedt fogalmak rendelkeznek azzal a potenciállal, hogy szélesebb kontextusba ágyazzuk őket. Hiszen azt szemléltetik és bizonyítják, hogy a klímabarát életmód és az anyagi növekedésen való túllépés nem kell, hogy szükségszerűen korlátozza az életszínvonalat, hanem sőt, gazdagíthatja az ember életét egyéni szinten is. Így például a szolidáris mezőgazdaság sem a profit maximalizálásáról szól, hanem a fenntartható talajművelésről és a szállítási útvonalak lerövidítéséről. A tagok közösen viselik egy regionális üzem működési költségeit, cserébe pedig friss regionális élelmiszert kapnak, és személyes kapcsolatot építenek ki egymással és a gazdákkal. A koppenhágai ún. kerékpáros autópályák visszaszorították ugyan az autóforgalmat, ugyanakkor jelentős mértékben hozzájárultak a városlakók jó közérzetének javulásához, és egyre több ember számára teszik lehetővé a gyors és egészséges munkába járást.

A fenntarthatóság nem bal- vagy jobboldali, városi vagy vidéki, gazdag vagy szegény, liberális vagy konzervatív beállítódás kérdése. Össztársadalmi feladat, amely szakmától és kortól függetlenül minden társadalmi csoportot érint. Egymás hibáztatásával nem jutunk előrébb a jövőről folyó aktuális párbeszédben, az ideológiai lövészárkokban zajló viták pedig fokozzák a társadalmi megosztottságot. Csak az erőszakmentes és megoldásorientált jövőkommunikáció, amelyben a hangsúly tényleges alapszükségleteinken van, és amelyben az eltérő véleményeket tolerálják, képes a további polarizáció ellen hatni és felszabadítani a kreatív energiákat. Csináljunk együtt kedvet a jövőhöz!