Sándor Tatár ajánlja
Az utolsó tétel

A 20. század egyik legnagyobb, legismertebb zeneszerző-karmestere, Gustav Mahler, 1911. télutóján-koratavaszán, az Amerika nevű gőzösön hazafelé tart New Yorkból Európába. Maga is érzi-tudja, hogy gyógyíthatatlanul beteg (felidéződő emlékképei lázas álomlátomásokkal keverednek), az utazás idejének jelentős részét takarókba bugyolálva a fedélzet egy nagyjából szélvédett zugában tölti; egy kamaszkorú „hajósinas” (boy) szinte az ő személyes szolgálatára van rendelve – ő az egyetlen, akivel Mahler a regény „jelen idejében” szót vált; még a házastársak, Alma és Gustav egymásnak szóló üzeneteit is a regényben végig névtelennek megmaradó fiú közvetíti. Az óceán néma és titokzatos (a napszakok váltakozásán kívül jószerével egy nagy fehér madár időnkénti megjelenése az egyetlen külső esemény, bár róla sem mindig tudjuk, hús-vér élőlény-e vagy látomás), a legyengült Mahlert lázhullámok gyötrik, érzi a vég közelségét; mi sem természetesebb, mint hogy életének filmjéből peregnek le előtte jelenetek. – Nagyjából úgy van egyedül a fájdalmaival, az elesettségével és az emlékeivel, valamint a néma együttérzést, támogató figyelmet megtestesítő boy-jal a zeneszerző, ahogyan Tolsztojnál a haldokló Ivan Iljics a szolgájával.

Az erősen kamaradarab-szerű, cselekménnyel csak a múltból felidézett jelenetekben „szolgáló”, sallangmentes nyelven írt könyv jól olvastatja magát; a Mahler életéből a kronológiát nagyjából követve, ám egyszersmind az emlékezés (részben delirálás) szeszélyének is alárendelten fölelevenített történések-epizódok ugyan szintén egyes szám harmadik személyű, ám jellegükben-funkciójukban belső monológnak tekinthető részekkel váltakoznak. A cím igazában nem fordítható magyarra: zeneszerzőről lévén szó, talán voksolhatunk elsődleges jelentésként a „tétel”-re, ugyanakkor bizonyos, hogy – még ha Mahlertől nem ismerünk is goethe-i módon elhíresült (állítólagos) búcsúszentenciát – az utolsó mondat jelentés is benne cseng a címben.

A kis termetű, zsidó származású, a korabeli Bécs egyik legkörülrajongottabb, leghódítóbb asszonyát, a nála tizenkilenc évvel fiatalabb Almát a feleségének mondható, a zenét, valamint a dalszínházi előadási konvenciókat két világhírű operaházban is (bécsi Udvari Opera, New York-i Metropolitan – természetesen nem feledkezünk meg a jóval rövidebb, 1888–91-es budapesti operaigazgatói „intermezzóról” sem) szinte forradalom-számba menően megreformáló Gustav Mahlerről tudtuk, hogy korának egyik leghíresebb, legelismertebb zenésze volt. Seethaler könyvének köszönhetően immár arról is ismerünk egy lehetséges, s ilyenként hitelesnek ható verziót, hogyan élte meg (illetőleg vissza) mindezt ő maga; férjként, apaként, muzsikusként.
Hanser Irodalmi Kiadók