Anton, az egykori joghallgató hajléktalan. Kilátástalanul tengeti lepusztult életét egy hajléktalanszállón. Jövedelmét az üvegbetétek adják, amelyeket egy szupermarketben vált be. Denise, aki magányosan él óvodáskorú kislányával, pénztárosnő ebben az üzletben, fizetését alkalmi pornófilm-szereplésekkel egészíti ki. Mindketten szenvedélyes internethasználók, állandóan „csetelnek,” „méleznek” és „szkájpolnak” - orrvérzésig. Ismeretségük kezdetben még felszínesnek sem mondható, de lassan egyfajta szerelem kezd szövődni közöttük, ami aztán egy hirtelen fordulattal egyszer csak véget ér. Anton eltűnik és többé nem is hallat magáról. Denise abban a hiszemben van, hogy valószínűleg végzett magával. Néhány hónap múlva Denise egy kiruccanást tesz New-Yorkba, ahol a járókelők között egy jólöltözött férfiben ráismer Antonra. Némán egymásra néznek, aztán mindegyikük folytatja az útját.Nem is gondolnánk, hogy ez a szikár történet mennyi mindent hordoz magában. Először is hű képet ad az úgynevezett ipszilon-generációról. Kiméletlent és megértőt egyszerre. Külön méltatást igényel a szerző nyelvezete, ami valójában nem más, mint a digitális társadalom zsargonja. Melle kritikus szellem, egy mondata nekem még mindig visszacseng:
„Nem tűnik úgy, hogy ebben a jóléti államban már elő sem fordul az éhezés?”
