Joachim Meyerhoff 2019-ben az Irodalom Éjszakáján
Minden fejezet egy-egy színdarab

Joachim Meyerhoff zseniális kettős tehetség: Mikor ​lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt című regényében roppant szórakoztatóan, mégis komolyan és világosan mutatja be az NSZK leggondtalanabb időszakát.

Gyermekkorában Josse minden karácsonykor végigjárta az összes osztályt: A-lent, J-középen, B-fent. Mindenütt sütemény volt, és persze kóla unásig. „Tulajdonképpen – írja Joachim Meyerhoff – végighánytam az összes karácsonyt, aztán a kólától feldobva, dübörgő szívvel mániákusan legóztam egész éjszaka, egészen hajnalig.”
 
A karácsonyesték egyikén azonban váratlanul beüt a krach, azaz legalább egy pillanatra kiderül az igazság: A fiú apja elektromos konyhakést ajándékoz a családanyának. Az anya azzal juttatja kifejezésre megvetését az ajándékkal (és az ajándékozóval) szemben, hogy azon nyomban elkezdi vele felszeletelni a kutyának szánt nyers pacalt. Az apa erre föl – szokásával ellentétben – ugyancsak nyílt dühkitörésre ragadtatja magát, és nekiáll – ugyanazzal a pengével – szétfűrészelni az Adalbert Stifter-összkiadást. A lelkes kis Josse pedig mindeközben azt gondolja magában, hogy akadt végre valaki, aki megteszi azt, amiről ő maga mindig is álmodozott. Bolondokháza a világ.
 
És kiváltképp igaz ez Joachim Meyerhoff második, bízvást őrületesnek nevezhető regényére, jóllehet már Meyerhoff első regénye sem volt kevésbé őrületes. A Josse becenévre hallgató Joachim, a regény én-elbeszélője ugyanis a schleswigi ifjúsági pszichiátrián nő fel: apja az intézmény igazgatója, úgyhogy családi házuk az intézet kellős közepén áll, a karácsonykor évről évre végigjárt osztályokat pedig természetesen az ápoltak lakják.
 
Az 1967-ben született színész, Joachim Meyerhoff 2007-ben, a bécsi Burgtheaterben kezdte el elmesélni a közönségnek az élettörténetét Alle Toten fliegen hoch címmel – és átütő sikert aratott. Két éve jelent meg könyv alakban az első rész, amelyben Meyerhoff arról az esztendőről mesél, amelyet cserediákként az Egyesült Államokban töltött. Most pedig itt van végre a Wann wird es endlich wieder so, wie es nie war (Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt) című, lényegesen hosszabb időszakot felölelő folytatás.

Meyerhoff zseniális kettős tehetség

A könyv cselekménye a hetvenes években, Josse gyermekkorában kezdődik, és az időben előreugorva, a kilencvenes években, az apa halálával ér véget. Meyerhoff istenáldotta elbeszélői tehetség, nagyszerű érzéke van a jelenetezéshez, a poentírozáshoz. A könyv minden fejezete egy-egy színdarab. A szerző legmeglepőbb, minden túlzás nélkül zseniálisnak nevezhető adottsága mégis a kettős tehetség, hiszen egyrészt roppant szórakoztatóan, komikusan, ízesen, önironikusan ír: a felnövéssel járó kisebb és nagyobb bonyodalmakról, a családszerkezetről, arról, hogy hogyan is buliztak a fiatalok Észak-Németországban, egyszóval a stabil gazdasági körülmények között megélt gyermek- és ifjúkorról a Német Szövetségi Köztársaság felső középosztályának kebelén.
 
Másrészt viszont egykettőre világossá válik az, hogy semmi esetre sem valamiféle naiv elbeszélésről van itt szó. Az anekdotikusság mint szövegszervező elv megjelenik már a legelső fejezetben, mégpedig egyszersmind karikírozva az iskolaigazgató személyében, aki minden lehető és lehetetlen alkalmat megragad arra, hogy szóba hozza az oroszországi hadjárat borzalmait és a németek hőstetteit. „Nagyon gyanús volt nekem az az ember” – jegyzi meg róla az elbeszélő.
 
Meyerhoff megúszta a háborús emlékeket, és hősies történetei sincsenek. Éppen ellenkezőleg: amire ő vállalkozik, az egy állítólag boldog világ dekonstrukciója, még akkor is, ha a pszichiátria adta annak a világnak a keretét. És – nyilvánvalóan az alábbi meggyőződésre alapozva – Meyerhoff „regény”-nek nevezi a könyvét: „Emlékezni azt jelenti, hogy kitalálunk bizonyos dolgokat.”

Kerülve minden szenvelgést

Adott tehát a család: az apa, az anya, a három fiú meg a kutya. Josse a három fivér közül a legfiatalabb: csapnivaló a helyesírása, gyengén teljesít az iskolában, és kontrollálhatatlan dühkitörései miatt „szőke bombá”-nak nevezik. Rugdos, dobálja magát, ordibál. Pultnál állva írja meg a leckéit, mert képtelen nyugton megülni a fenekén. Apja kövér, nagydarab ember, szereti a munkáját és a könyveket. Mániákusan olvas, és feleségére hagyja ötletei megvalósítását: doktori értekézéséhez ő szállította az elméletet, de az asszony írta meg a szöveget. A férfi hetekig bújja a vitorlásmagazinokat, és végül hajót vásárol; az asszony megszerzi a hajóvezetői engedélyt, miközben férje az egyetlen, aki csúfosan megbukik a vizsgán.
 
A család körül pedig ott vannak az ápoltak, az intézet betegei. Róluk tisztelettel, sőt gyöngéden beszél Meyerhoff. Például a szakállas óriásról, aki mindig két hatalmas haranggal a kezében kószál az intézetben: mindenki retteg tőle, pedig a vállán hordozza a kis Jossét. Egy napon aztán végleg eltűnik az óriás, és Josse a park tavában találja meg az egyik harangját.
 
És itt mutatkozik meg Meyerhoff projektjének másik, sötét oldala, amelyre már a könyv címe is utal. Az Amerika címet viselő első részhez hasonlóan komédiának tűnik ugyan a Wann wird es endlich wieder so, wie es nie war is, csakhogy valójában szorongatóan tragikus komédia ez. Meyerhoff pedig ezúttal még szorongatóbbra szabja a tragikus elemeket, mint amott. A könnyed hanghordozás nem tudja és valójában nem is akarja elleplezni azt, hogy a könyv alapvető témája a holtakra való emlékezés.

Meyerhoff irodalmi projektjének tétje: meglelni önmagunkat

Az első részben a középső fivér volt az, akit Josse amerikai tartózkodása idején végzetes autóbaleset ért (az a fivér, aki kiállhatatlan okostojásként jelenik meg a második részben). A folytatásban pedig meghal – többek között – a Keleti-tenger partján álló családi nyaraló szomszédságában élő, meglehetősen problematikus család, a kutya (ami nem kis dolog, hiszen a regény egyik legmegindítóbb fejezete éppen az állat elaltatásáról és eltemetéséről szól), és végül az apa, akinek titkait csak post mortem sikerül teljesen kiderítenie a két életben maradt fivérnek.
 
Ha pedig a halálra terelődik a szó, akkor Meyerhoff világosan, minden érzelgős lamentálást kerülve beszél, saját életét pedig a diagnosztikai érzékenység és az önironikus távolságtartás ritka elegyét alkalmazva deríti fel. Így és csakis így válhat a könyv, amelynek tétje az, hogy sikerül-e meglelnünk önmagunkat, valódi irodalmi projektté:
 
„Csak ha sikerül egyszer majd újra kibontanom és kipakolnom ezeket a szanaszét heverő emlékezet-csomagokat, csak ha veszem magamnak a bátorságot, hogy lemondjak a múlt látszólagos megbízhatóságáról, ha sikerül elfogadnom a múltat káosz gyanánt, hogy így ékesítsem fel, így ünnepeljem, csak ha új életre kel az összes halottam, ismerősen, mégis sokkal idegenebbül, sokkal önállóban annál, mint ahogyan valaha is gondoltam rájuk – csakis akkor leszek képes döntéseket hozni, csakis akkor váltja majd valóra örök ígéretét a jövő: nevezetesen azt, hogy bizonytalan legyen” – írja az immár felnőtté érett Josse.
 
Ez pedig nyilvánvalóan az olvasóknak tett ígéret is egyben: Folytatódni fog, folytatódnia kell.