Jutta Allmendinger a koronavírusról és a nemek közötti esélyegyenlőségről
A fiatal anyák a legnagyobb vesztesek

Ki főz, ki takarít, ki látja el a gyerekeket? Ezek a kérdések a koronavírus megjelenésével egyre több családot foglalkoztatnak. Főleg az anyák isszák meg ennek is a levét. „Ez az egész szép lassan szivárog be” – vélekedik Jutta Allmendinger szociológus.

Jutta Allmendingert Dieter Kassel kérdezte

Dieter Kassel: Jutta Allmendinger, a Berlini Társadalomkutató Központ (Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung, WZB) elnöke már a világjárvány kezdetén azt a nyilvános kijelentést tette, miszerint ez a válság harminc évvel vetheti vissza az eddig elért eredményeket a nemek közötti esélyegyenlőség terén. Sokan értettek vele egyet, ám sok kritika is érte. Mindkét esettől függetlenül, ő kiáll a véleménye mellett. „Es geht nur gemeinsam” (Csak együtt fog menni) című vitairata a jövő héten jelenik meg. Jutta Allmendingerrel Denkfabrik elnevezésű szellemi műhelyünk keretében beszélgettünk, amelynek aktuális tematikáját (A „mi” nyomában) hallgatóink szavazták meg. A „mi” szó – és a fogalomegyüttes, amelyet ez takar – mostanában borzasztó gyakran előkerül a nyilvános szóhasználatban is: minekünk kell összetartani, együtt kell legyőznünk ezt a válságot, minekünk kell ezt meg ezt tenni. Ám felmerül a kérdés: vajon ez a szó mást jelent a nők, mint a férfiak számára?
 
Jutta Allmendinger: Nos, ezt a „mi” szócskát – ez derül ki a „Die Zeit”-tal és az Alkalmazott Társadalomtudományi Intézettel (németül lásd Infas) közösen készített Vermächtnisstudie felmérésből – a németek elsősorban a családra vonatkoztatják, nem pedig általában Németországra, ezt azért szögezzük le. Ezért fontos megismerni az egyes családokat, ismeretségi köröket összekötő hidakat, és természetesen fontos az is, hogy ezeket megéljük, ezt pedig, tény, nagyban fenyegeti a járvány.

Milyen kihatása van ennek a nőkre? Először is fontos leszögezni, hogy a nők is nagyon különböző pozíciókban dolgoznak: vannak egyrészt azok, akiknek munkahelyen kell dolgozniuk, ez pedig helyzetüket nézve elválasztja őket azoktól a nőktől, akik Home Office-ban vannak. Szintén vízválasztóként működik az a tényező, hogy valaki befutott-e már a munka terén, hogy már a saját útját járja-e, és ezt esetleg a Home Office üzemmódban sem fogja elveszíteni. Én közéjük tartozom, nem hiszem, hogy a jövedelmem vagy a szakmai presztízsem jelentősen csökkenni fog az otthoni munkavégzés miatt, másfelől viszont pokolian sok nő van, akik már amúgy is Home Office-ban vannak, és most továbbra is Home Office-ban maradnak. És a „mi” ezzel máris sérült, amikor látjuk, hogy ez a járvány különösen ezeknek a fiatal anyáknak rettenetes. Teljesen kikészülnek, azt sem tudják, mikor és hogyan aludjanak, hogyan birkózzanak meg egyszerre a Home Schooling és természetesen a Home Office gyökeresen különböző kihívásaival.
 

Az apák és az anyák helyzete nagyon eltérő

 
Kassel: Időközben azonban sok apa is Home Office-ban dolgozik. Őket ez nem érinti ugyanúgy?
 
Allmendinger: Nem, nem ugyanúgy érinti őket. Az apák – mindig örülök, amikor sok olyan riportműsort látok, főleg, ha ellenem irányul, ahol azt hangoztatják: Mi mindent megteszünk, hiszen ott vagyunk a játszótereken. De nézze csak meg, hogy ki van ott a játszótereken! Amikor kognitív terhelésről vagy kognitív munkáról, vagyis arról a láthatatlan és tegyük hozzá, fizetetlen háztartásszervező feladatokból adódó terhelésről van szó, akkor az általában leginkább a nőket érinti. Ez a fajta felelősség nem számolható fel órákban és másodpercekben, ez egy teljesen más dimenzió, amelyre nem fordítunk kellő figyelmet. És nem fordítunk kellő figyelmet arra sem, hogy a nők az általuk végzett túlnyomórészt részmunkaidős munkák miatt már amúgy is sokkal több háztartásbeli és gondozási munkát végeznek, és nincs annyi lehetőségük, hogy tovább fejlődjenek, így ez a részarányos gyarapodás a férfiaknál enyhén szólva irritál. Így hazudnak a statisztikákkal is. Egy alacsonyabb szintről persze hogy arányait tekintve nagyobb előrelépéseket lehet tenni. De ha már magasan vagyok, akkor természetesen vannak felső korlátok.
 
Kassel: Ami leginkább feltűnt nekem ezekkel a számokkal kapcsolatosan arra vonatkozóan, hogy a férfiak hogyan törődnek többet a saját gyermekeikkel, az az, hogy a gyermekgondozási idő percekben számítva, nem túl meredeken ugyan, de nőtt. Ugyanakkor azonban arra is vannak adatok, hogy például a takarítással vagy a főzéssel általában egyáltalán nem foglalkoznak többet.  
 
Allmendinger: Nem, ez a szám valóban nem nőtt. Azt is láttuk, hogy az első korona-lezárások elmúltával, amikor az emberek visszatér(het)tek a fizetett munkájukhoz, a férfiaknak ez elég gyorsan sikerült is, és a gyerekekkel töltött idő drasztikusan csökkent, míg a nők, akik amúgy is nagyobb vesztesei voltak a fizetett munkaerőpiacnak, sokkal nehezebben is tértek oda vissza. Ezt egyébként a Böckler Alapítvány egy tanulmánya mutatta ki. Egyre több információ áll rendelkezésünkre különböző pszichológiai tanulmányokból, amelyek azt mutatják, hogy mindezek a stresszfaktorok sokkal-sokkal nagyobb szerepet játszanak a nők esetében. A férfiaknál ez többé-kevésbé egyenes vonal, a nőknél meredeken felfelé ívelő görbe. Tegyük hozzá, ezek szintén fontos, tudományos tanulmányokból származó megállapítások.Kvótarendszer a háztartásban?Kassel: Na mármost, ha a nők szakmai helyzetéről beszélünk, akkor ott természetesen el lehet érni valamit különböző kvótákkal. A szövetségi kabinet épp tegnapelőtt …
 
Allmendinger: Juhú!
 
Kassel: Juhú?
 
Allmendinger: Pontosan.
 
Kassel: Szívesen beszélgetek erről a jogszabályról, és szeretnék is néhány dolgot tudni. Családon belül nem lehet kvótákkal szabályozni. Jogilag nem lehet kikötni, hogy a nőknek és a férfiaknak ötven-ötven százalékban kell megosztani a házimunkát. Évek, sőt évtizedek óta beszélgetünk különböző, életkorban is különböző emberekkel erről a témáról. Hogyan lehetne ezen valóban változtatni?
 
Allmendinger: Írtam egyszer egy életrajzi könyvet, amelyben a saját helyzetemet is bemutattam. Még számomra is, aki pedig már egyetemi tanárként szültem a gyerekemet, nagy volt a csábítás, bevallom. Még az én csodálatos fiam csodálatos apja is azt mondta akkoriban: Figyelj, ha csak részmunkaidőben dolgozol, akkor sincs kevesebb pénzünk. Ez a házastársi maghasadás, úgymond, ami ilyenkor bekövetkezik, ez a költségmentes társbiztosítás.
 
Strukturálisan még mindig sok a késztetés, hogy az egyik fél a háttérbe vonuljon – és ez a fél az esetek túlnyomó többségében a nő. Németországban leggyakrabban két hónap apasági szabadságot vesznek igénybe a férfiak, hiszen különben anyagilag rosszabbul járnának. Egyébként simán el kellene érnünk a négy hónapot, mint néhány más országban is. Ezzel teljesen más keretfeltételeket teremthetnénk, annak érdekében, hogy a férfiak és a nők is megélhessék azt, amire tulajdonképpen mindketten vágynak, és ez nagyszerű. Ha megkérdezünk egy párt, mielőtt még gyermekeik születnének, azt mondják: partnerkapcsolaton alapuló családot akarunk, a terheket partnerként szeretnénk megosztani. Erre vágynak az apák, és ez az anyák vágya is. És ha két évvel később megnézzük őket, akkor azt látjuk, hogy a férfi ugyanúgy dolgozik, mint korábban, a nő viszont részmunkaidőben. Ez az egész szép lassan szivárog be.
 
Meg kell változtatnunk a keretfeltételeket, és hűnek kell maradnunk az elhatározásainkhoz. Másképp mondom: folyamatosan azt kell kérdeznünk önmagunktól, hogy a pillanatnyi döntésünknek, amelyet annak érdekében hozunk, hogy az épp fennálló helyzetből a maximumot hozzuk ki, és hogy megkönnyítsük a pillanatnyi állapotunkat, milyen hatásai lesznek öt, esetleg tíz év múlva? Hogyan fog a férfi és a nő két ellentétes irányba fejlődni, ami elidegenedéshez is vezethet? Melyik pár akarná ezt? Akkor viszont aszerint is kell élniük.

A nőknek új példaképekre van szükségük

Kassel: Próbáltam koncentrálni, de nagyon kellett figyelnem, mert nem akar kimenni a fejemből, ahogyan az előbb örömében felkiáltott. Ez a jogszabály szép és jó. Még azoknál a vállalatoknál is, ahol például az igazgatótanács csak három tagból áll, most már legalább egy nőt is be kell venni, sőt, attól függően, hogy milyen és mekkora vállalatról van szó, még akár ennél is többet. De én úgy vagyok vele, hogy hiszem, ha látom. A jövőben ez azt jelentené, hogy még bírságot is kiszabhatnak, ha ez nem teljesül. El tudná képelni azt, hogy egyik-másik cég azt mondja: inkább büntetést fizetek, minthogy betegyek egy nőt?
 
Allmendinger: Meglátjuk. De elárulom, mi volt az előbb az a juhú-kiáltás. Egy csodálatos tudományos központban dolgozom Berlinben, és leltárt készítettünk, hogy mi valósult meg a koalíciós megállapodásból, és mi nem. Megállapítottuk, hogy éppen a nőkérdéssel, ami csak egy töredékét képezte az egésznek, egyáltalán nem foglalkoztak. A hivatalos magyarázat az volt, hogy a vírushelyzetre tekintettel most más dolguk is van.
 
Ám mi sem voltunk restek, és tényleg sikerült végül különböző szektorokból jövő nőkből egy erős koalíciót összekovácsolnunk. Volt ott írónő, volt valaki a sport területéről, és felszólaltunk a szövetségi sajtótájékoztatón, ahol először vállaltak szolidaritást egymással a különböző korosztályú és különböző területekről jövő nők, és akkor megtoltuk az egész ügyet. Tehát bocsássa meg kérem, hogy örömömben felkiáltottam, de ez volt az első alkalom, hogy tudósként aktivista munkát végeztem. De komolyra fordítva a szót: természetesen nagyon fontos, hogy a nők lássák ezt – és különösen a fiatal nők, a szakképzési szakaszban lévő lányok, akiknek így ma már más példaképeik lehetnek. A szakirodalom is ezt igazolja: a szerepmodellek, a példaképek fontosak, hiszen arról van szó, hogy mit látunk tőlük, hogy mivé válhatok, mi mindenre lehetek képes. Ez nagyon fontos. Ilyen szempontból remélem, hogy a vállalatok nem fogják kivásárolni magukat – ezt egyébként a súlyos fogyatékossággal élő emberekre vonatkozó kvótánál is láthatjuk.
 
Kassel: Őszintén szólva én is erre gondoltam.
 
Allmendinger: … vagy a testi korlátokkal élő, a fizikailag vagy pszichésen beteg embereknél. Ne ebből induljunk ki. Hosszú, tényleg nagyon hosszú időt adtunk a vállalatoknak, hogy maguktól változtassanak a dolgon, és még most is sokszor a nullánál húzzák meg a felső korlátot, vagyis egyáltalán nem akarnak nőt. Viszont remélem, hogy ez azért nyomást gyakorol rájuk. Optimista vagyok, mint mindig.