Beszéd a Komplett Kafka kiállítás megnyitóján
Forgách András: Franz Kafkáról

Forgách András, író, fordító és dramaturg beszédje Franz Kafkáról a Nicolas Mahler – Komplett Kafka kiállítás megnyitóján.
 

„Franz Kafka – az a krank cafka?”

Bálint Endrétől, a nagyszerű festőtől hallottam a fenti pompás szójátékot, nem sokkal a halála előtt.
Krank Cafka? Beteg utcalány?

Nem tiszteletlenség ez a nagy íróval
szemben?

Nem.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis valami megváltozott.
Franz Kafkát egykor úgy fedezte fel a világ, mint Amerikát.

Hátborzongató és zeneileg tiszta mondataival, brutális és álomszerű történeteivel, látnoki erejű példabeszédeivel azóta is állócsillag a világirodalom egén.

Olyan író, akinek ma már minden leírt vagy kiejtett szava, minden az életrajzához köthető dokumentum, lelet, firka, fecni egyformán fontos, és nem csupán főművei, amelyek közül ő, mind közül a legszigorúbb ítész, alig néhányat tartott megmaradásra érdemesnek.

A világ arra, hogy Kafka művei megkerülhetetlenek, elég gyorsan rájött, ez azóta nem változott.

Akkor mi változott?

Kafkáról, az emberi lényről alkotott kép.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg minden kiderült róla.

Főleg az, hogy minden fordítva van.
Kafka lángelméjű kortársát, Karinthyt idézve: „A villamos az, ami a másik oldalon megy, az ellenkező irányban.”

Mert hát mitől is válik klasszikussá egy szerző?

Igazi klasszikussá akkor válik, amikor kiderül róla az ellenkezője is.

Teszem, ha valaki vidám, humoros fordulatokban bővelkedő művek szerzője, halhatatlan szatírák írója, mint Gogol, akkor okvetlenül föl kell fedezni melankolikus, önmagával vívódó, mélyen vallásos és tragikus alkatát.
Ha viszont az illető az elidegenedés, a szorongás első és máig legnagyobb hatású megjelenítője, mint Kafka, akkor föltétlenül meg kell látni, fel kell mutatni a világnak végtelenül emberi, hétköznapi arcát, amely gyakran szögesen ellentmond az írásai és egynémely kétségtelenül sötét, baljós és vigasztalan életrajzi tény hangulatának.

Ez a klasszicizálódás természetes folyamata.

Egy író boldog lehet, ha a halála után száz évvel még olvassák és írnak róla.

De itt többről van szó.
Franz Kafka a legnagyobbak mellé érkezett, Homérosz, Shakespeare, Cervantes, Bach, Mozart, Rembrandt mellé.

Nem arról van pusztán szó, hogy jó amit ír, vagy hogy remekműveket alkotott, hanem arról, hogy mítosszá vált ő maga is.
Borbély Szilárd Kafka fia című regénye, amelyben Kafka életét a saját élete tényeivel keveri, a Daniel Kehlmann által írt, nemrég bemutatott hatrészes német tévéfilm, amelyik nem riad vissza Kafka írásainak szabad interpretációjától, Nicolas Mahler tavaly megjelent képregénye, hogy csak néhány példát említsek az ezerből, ettől a korok feletti mítosztól fölhatalmazva a lehető legszabadabban kezeli Kafka élettényeinek és irodalmi műveinek összefüggéseit, ha kell, attól sem riad vissza, hogy a szó legjobb értelmében virgonc feltételezéseket is tényként kezeljen.

Kafka hézagtalanul átmegy bármilyen történelmi korszak szigorú szűrőjén.
Egyszerűen nem tud elavulni.

Ezt nevezem én klasszikus szerzőnek.
Mondják, Julius Caesar rettentő elégedett volt, mikor a neki rendezett diadalmenetben vonuló katonái obszcén gúnydalok célpontjává tették fiatalkori szexuális elhajlásait. Tudta, hogy egy rendes mítoszhoz szükség van efféle pikáns ragasztóanyagra is.
Mint ahogy messze nem hibátlanok a görög istenek sem.

De nem csak erről van szó.
A nagy író életrajza ugyanúgy kanonizálódik mint a műve, az idők folyamán összenő vele.
Shakespeare-ről alig tudunk valamit.
Könyvtárat töltenek meg legvadabb feltételezésekkel teli életrajzai.

Ma Prága egyenlő Kafkával. Kafka-szobrok, Kafka-képek, Kafka-poharak.
Amiképpen Dublin = Joyce és Lisszabon = Pessoa.

Kafkát ma úgy használjuk a szellemi háztartásunkban, mint a poharunkat, a késünket, a karóránkat, a ceruzánkat.

Kafkáról, az elidegenedett bürokrácia és a totális társadalom lidércnyomásos festőjéről ma már tudjuk, hogy mennyire hatékony hivatalnok, milyen fifikás ügyvéd volt, a komplikált balesetbiztosítási ügyek sztárja, akit a munkahelyén nemhogy kedveltek a főnökei, hanem minden kényes ügyet rábíztak, megmentették attól, hogy az első világháborúban a lövészárokban végezze, pedig Kafka be szeretett volna vonulni.
Megtörtént, hogy Kafka nevetőgörcsöt kapott egyik műve felolvasása közben.

Ebben a másik nagy tragikusra, példaképére, Kleistre is hasonlít.
A rettentő kínok közt elpusztult, gyakorlatilag éhenhalt Kafkáról kevesen tudják, hogy imádott motorozni, csónakázni, strandolni, sörözni, sőt, mai szóval élve csajozni is, főleg a mindenféle reformgyógyászati szanatóriumokban, járt moziba és színházba, minden reggel a nyitott ablakban állva meztelenül végezte tornagyakorlatait, időről-időre ez a szent ember bordélyházban is megfordult (igaz, oda legjobb barátja Max Brod ráncigálta el, Párizsban, naplóik tanubizonysága szerint többször is), és otthonában, a fiókja mélyén pornográf képeket őrizgetett.

Arról nem szólva, hogy menyasszonyának egy levelében 1911 februárjában a saját rajzolói géniuszával is elhencegett:

„Hogy tetszik a rajzom? Tudod, valamikor nagy rajzművész voltam, de akkor iskolás rajzolásra kényszerített egy csapnivaló festőnő és elromlott a tehetségem. Gondolj csak bele! De várj csak, legközelebb küldök pár rajzot, hadd nevess rajtuk. Azokban a rajzokban annak idején, évekkel ezelőtt, nagyobb örömem telt, mint akármi másban.”

Akkoriban még képzőművésznek készült.

Brod nemegyszer a szemétkosárból mentette ki, illetve Kafka egyetemi jegyzeteiből vagdosta ki Kafka rajzait, amiket ugyanúgy gyűjtött, mint a kéziratait.
Akkor még biztos volt benne, hogy Kafkából nagy festő lesz.

Bár ezt Kafka a viselkedésében soha nem mutatta ki, számos feljegyzése bizonyítja, hogy tisztában volt a saját zsenialitásával.
De soha nem törekedett külsőleges sikerre, és akkor sem bízta el magát, mikor a kor legnagyobbjai, Rilke, Musil, Werfel fejezték ki iránta csodálatukat.

Nicolas Mahler lényeglátó, a teljes Kafka-mű és életrajz értelmezésére törő megtévesztően rövid és humoros képregénye teljes gőzzel ezt a bizonyos „krank cafkai” kifordítást műveli.

Mahler nem fél Kafka rajzait – melyek zöme egy svájci széfből került elő, egy hosszú per eredményeképp, és hiánytalanul csak nemrég, 2021-ben jelentek meg – szellemesen és szemtelenül továbbgondolni, és a levelekből, naplókból, kritikákból ragyogóan megválasztott idézetekkel idézi fel Kafka lényének, művészetének különös, szinguláris karakterét, továbbá nem mellesleg igazságot szolgáltat a Kafka-ügyben gyakran kritizált Max Brodnak is.

Most itt elég lesz, ha a címbeli „komplett” szó ironikus mellékzöngéjére utalok.
Magyarul is mondjuk: „Te nem vagy komplett!” azaz: „Te nem vagy épeszű!”
Igen, itt, ezen a pár látszólag könnyeden odavetett rajzon átélhető a teljes Kafka, a komplett életmű, amelynek immár a saját kifordítását is el kell viselnie, így lesz kozmikus.