Interjú Thomas Irmerrel
Látok egy új generációt, amely engem kitörő örömmel tölt el
Ön behatóan ismeri a magyar színházat. Elmesélné, hogy alakult ki ez a kapcsolat?
A kezdetet a vad nyolcvanas évekbeli látogatások jelentették, amikor még egyetemi hallgató voltam, és nem foglalkoztam hivatásszerűen a színházzal. Budapest annak idején nagyon vonzó város volt, különösen keletnémetek számára, és nekem voltak ott barátaim, akik nagyon különböző helyekre vittek magukkal. Egyszerre volt ott a „Fekete Lyuk” az őrült akciókkal és a „Macskák” kontinentális premierje (igen, Budapesten!). A rendes színházakra akkoriban nem nagyon figyeltem, de sokat meséltek róluk – és a dolgokat az NDK-beli kritikus színházzal hasonlították össze.
A kilencvenes évek végén a Theater der Zeit szerkesztője lettem, és az volt az egyik fő célom, hogy újra felfedezzem a kelet-közép-európai országok színházát, miután tíz év gyakorlatilag kiesett ebből a szempontból. Mi történt főleg Lengyelországban és Magyarországon? Akkor már vendégrendezett Berlinben Schilling Árpád (Schaubühne) és Ascher Tamás (Berliner Ensemble), igaz, mérsékelt sikerrel. De aztán jött Schilling társulatának vendégjátéka a Sirájjal, és megnőtt az érdeklődés. A Krétakörrel végre volt valami újra „keletről”, amire a kilencvenes években komolyan felfigyeltek, később egyedüli állandó nagyságként még Alvis Hermanis érkezett onnan. Ez érdekes volt, ugyanis lehetett látni egy fiatal színház rendkívüli kvalitásait és komolyságát, de a politikai témák még nem voltak jelen – és nem is nagyon voltak ismertek. De az biztos, hogy Schilling volt az előfutára és előkészítője az új magyar színház iránti érdeklődésnek. Az is szerepet játszott, hogy a magyar színházat független társulatok képviselték, nem pedig államiak. Ezt a német színházkedvelők és színházcsinálók nagyon pozitívan értékelték.
Néhány évvel később, 2003 és 2006 között a Berliner Festspiele nemzetközi színházi fesztiváljánál voltam dramaturg, és csináltunk egy kis magyar súlypontot Mohácsi Jánossal és Pintér Bélával, akik annak idején még ismeretlenek voltak. Mindkettőjükkel nagy érdeklődést keltettünk, és mindkettőjüknél sokat tanultam arról, hogy mi az a belső hajtóerő, ami ezeket a magyar színházcsinálókat mozgatja. Valószínűleg ez az a pont, ahol megtaláltam az igazi csatlakozást, és azóta is elég szorosan követem a magyar színházi életet. Kialakult az együttműködés a Színház nevű folyóirattal is, ahol Tompa Andrea gyakran felhívta a figyelmemet különböző fontos dolgokra. Így láttam például néhány korai munkát Mundruczó Kornéltól, aki manapság a legelismertebb magyar színházrendező Németországban.
Mit gondol, a német színházak miért kezdtek el érdeklődni a tehetséges fiatal magyar alkotók iránt, mint Bodó Viktor, Mundruczó Kornél és Dömötör András?
Németországban igyekeznek rendezőket felfedezni, és az innovációs éhség, ez a határtalan étvágy mindent bekebelez, ami a német színházban érdeklődést kelt és sikerrel kecsegtet. Ez az elmúlt húsz évben alakult ki – mióta a rendezők olyan központi szerepet játszanak a német színházban. És az érdeklődés minden égtájra, illetve színházi kultúrára kiterjed. A nyolcvanas években talán csak Robert Wilson volt jelen a nyugatnémet színházi életben, úgy is, mint avantgárd különlegesség. Két évtizeddel később teljesen más volt a helyzet. Külföldi rendezők – előbb Hollandiából és Belgiumból, majd más kultúrákból is – új ötleteket és munkamódszereket hoztak a német színházi életbe. Ez a színházban – bár nem szabad általánosítani – egyfajta kölcsönös asszimiláció is, nem mindig jó eredményekkel. A külföldi rendező alkalmazkodik a német színházhoz, mert persze a siker is fontos, a német színház visszahat a külföldi vendég művészi felfogására. Schilling Árpádot (akkoriban) és Munduczó Kornélt (épp most a Volksbühnében) említhetném példaként. Bodó Viktornak sem volt könnyű kezdetben. Főleg az olyan rendezőknek van nehéz dolguk a német színházakban, akik egy olyan kultúrából érkeznek, amelyben a velük bizalmi viszonyban álló színészekből elő tudják csalogatni az irónia és a mágia kifejezésének legkisebb rezzenéseit is, amik aztán az egésznek értelmet adnak. Én magam voltam tanúja ilyesminek egy olyan varázslónál, mint Luc Perceval. De nem kell, hogy így legyen. Amikor Dömötör András megrendezte Thomas Perle karpatenflecken című, nem könnyű darabját a berlini Deutsches Theaterben, minden szerencsésen összeállt.
Színházkritikusként mi a véleménye, milyen nehézségekbe ütközik egy külföldi alkotó a német színpadokon, egy olyan közegben, ahol a szakma és közönség is nyíltabban kritizál és keményebben nyilvánít véleményt?
Ezt a legutóbbi kérdésnél már félig megválaszoltam. Ami a külső nézőpontot illeti, elég különböző, mennyire veszik figyelembe a kritikában a rendező származását. Ennek itt nagyon különböző eredményei lehetnek. Ahogy korábban mondtam, az új magyar rendezőket a kétezres években elsősorban esztétikai és színházi-társadalmi szempontból értékelték. Ez megfelelt a társadalmi kérdésekre érzékenyebben reagáló színházi szituációnak – itt is és ott is. Ez, ami Magyarországot illeti, teljesen eltűnt. Magyarország az itteni hírekben csak Orbánnal szerepel, és ez abszolút helytelen, de az az igazság, hogy a magyar kultúra és irodalom Németországban főleg a specialisták ügye lett. Ez nagyon, nagyon szomorú.
Van-e valami tanácsa a fiatal magyar színházi alkotók számára?
Az utolsó kérdésekre egyszerűen azt a választ szeretném adni, hogy Kelemen Kristóf Magyar akáca talán fordulópontot jelent, és megint minden más lesz. Látok egy új generációt, amely engem kitörő örömmel tölt el.
Thomas Irmerrel Keszthelyi Kinga dramaturg beszélgetett.
Thomas Irmer színháztudománnyal és kritikaírással foglalkozik, rendszeresen publikál a Theater der Zeit című lapban (ahol 2022 óta ismét főszerkesztő), korábban a Theater heute és a norvég Shakespeare című folyóiratban jelentek meg írásai. Emellett számos nemzetközi fesztiválnak is dolgozott, például 2003-2006 között a spielzeit europa / Berliner Festspiele dramaturgjaként. Legutóbbi könyvei az "Andrzej Wirth. Flucht nach vorn. Erzählte Autobiographie und Materialien" (2013), a "Maria Steinfeldt. Das Bild des Theaters" (2015) és a "Klaussner: Backstage" (2019). Tudományos kutatásai a német színházak nemzetközivé válásának új jelenségével foglalkoztak, a 2014/15-ös tanévben az Osnabrücki Egyetemen tartott kurzust ebben a témában. Színházi és színháztörténeti dokumentumfilmeket is készített, köztük a díjnyertes "Die Bühnenrepublik" címűt. (2004), valamint az "Ich will nicht wissen, wer ich bin - Heiner Müller" (2009) című filmet. Jelenleg Berlinben él.