Ungváry Rudolf

Nincs demokratikus válasz?

„...dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét…” (József A.)

Az euro-atlanti kultúra alapvetően belső fejlődés eredménye. Az antik örökségből, a népvándorlás dinamikájából, a zsidó-keresztény kultúrából kinövő humanizmus és felvilágosodás az alapja. Kulturális eredménye a személyiség feltétlen tisztelete. Politikai eredménye a jogegyenlőség. Civilizációs eredménye, a technika behálózta, globalizálta a Földet és beláthatatlan energiákat szabadított föl. Ez minden más kultúra számára külső kihívás, mert nem e kultúrák szerves fejlődésének eredménye. Van, ahol ugyancsak lépéstartás az eredmény, van, ahol regressziót vált ki.

A harmadik világból érkező növekvő, többségében iszlám kultúrájú menekültáradattal a felvilágosodás eredményeit először fenyegeti olyan veszély, amely nem belülről (a bolsevizmus és a fasizmus formájában) keletkezett (és keletkezik újra meg újra), hanem kívülről éri: a menekültekkel.

Az európai szolidaritás teljes hiányáról tanúskodik főleg az Európai Unió keleti felén elvárni, hogy a menekültek túlnyomó többségét az unió néhány legfejlettebb állama vegye föl. Hamis a bevándorlás mai problémáját akár az 56-os magyar, akár a 90-es évekbeli boszniai menekültekével összehasonlítani. Minden eddigi menekülthullám tagjai európaiak voltak. Az európaiak kultúrájának mintegy kilencven százaléka közös. Például sehol sem értelmezik már végrehajtandónak a Bibliában említett „halálos” bűnök büntetését, szemben az iszlám számos irányzatával, sőt államával.

A kultúra változhat és alkalmazkodik. Akkor, ha hordozói még integrálható létszámban érkeznek, és van is idő erre. Integrációjuk közvetve az iszlám modernizációját is segítheti. A mai menekülés oka nem az iszlám és annak politikai formái, hanem e politikai formák kitermelte államok (Szíria, Líbia, Afganisztán) felbomlása. Baj, hogy hiányzanak a menekültekre vonatkozó megbízható vizsgálatok. Hogyan gondolkodnak valójában? Tény, hogy kultúrájukban a vallás és politika, a felvilágosodás elveivel szöges ellentétben, (még) nincs szétválasztva. Törvénykezése, a saría minden más modern jogrendszernél erkölcsösebbnek és politikailag is magasabb rendűnek számít – mert istentől van. Van olyan törekvés, hogy ahol helyi szinten, egyes európai városokban az iszlámhoz tartozók az eddigieknél nagyobb számban laknak, be kellene vezetni ezt a jogrendszert. A saríának egyszerre vallási és világi az érvénye. Ez olyan, mintha az unió, de akár az egész első világ államainak jogrendszere azonos lenne a katolikus vagy a konfuciánus vallási joggal.

A helyzetre adott eddigi baloldali és liberális válaszok Európa keleti felében, például Magyarországon lényegében hatástalanoknak bizonyultak. A tájékozatlan lakosság valóban nem lekicsinyelhető félelmeiből egyre inkább a szélsőjobboldal kovácsol magának politikai tőkét. Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek ajándékként hullott az ölébe a menekültprobléma. Magyarország ma ott tart, hogy az ország egy részében már bevezették a szükségállapotot, és fontolgatják az önkéntesek behívását a hadseregbe. Mindez aránytalanul megnövelte Orbán és körének hatalmát.

Gyakori még a hivatkozás, hogy az unió 500 milliós népességéhez képeset a bevándorlók száma aránytalanul kicsi. Ez megtévesztő. A folyamat gyorsulhat. Csak erre az évre egyedül Németországra 800.000 menekültet jeleznek előre. Ami az iszlám világában ma zajlik, a 17. századi Európa vallási köntösbe burkolt „harmincéves háborújára” emlékeztet. A globalizációnak hála ma el lehet menekülni. Ennek a háborúnak ma még nem látható a vége. Már az előző években is több százezren érkeztek. Van ok feltételezni, hogy néhány év alatt a menekültek száma sok milliós nagyságrendű lehet. A humanizmus arra kötelez, hogy majd őket is befogadjuk.

Az érkezők egy része egyelőre iskolázott és a tehetősebb középosztály tagja. Ez bizonyára motiválhat az integrációra. A jelek már most arra mutatnak, hogy nem fognak engedelmeskedni a kvóták szerinti elosztásnak, nem maradnak a kevésbé fejlett államokban. De ha engedelmeskednének is, visszaszivárognak majd Mag-Európa néhány államába, mégpedig a nagyobb városokba. Az arányuk ott az átlag többszöröse lesz.

Túl rövid időn belül ennyi, egy-egy nagyvárosban koncentrálódó bevándorló sikeres integrálása az átlagosnál nagyobb probléma. Mindez a fogadó államok társadalmában az eddigieknél nagyobb feszültségeket gerjeszthet.

Önáltatás demokraták részéről ilyen helyzetben arra hivatkozni, hogy elég, ha betartják a fogadó állam törvényeit. Botorság lekicsinyelni a lakosság jelentős részének ösztönös félelmeit a menekültáradattól, és hallgatni arról, hogy mennyire lehet ennek valós indoka. Az unió keleti államaiban, azon belül a menekültekkel most szembekerülő frontországokban különösen erős ez a félelem.

Annak fényében, hogy már a jóval korábban bevándoroltak integrációja mennyi nehézséget okoz, aligha igaz, hogy a ma még lényegesen toleránsabb Nyugat-Európa leginkább kitett célországaiban a menekültáradat egy bizonyos létszám fölött gazdaságilag és különösen kulturálisan a megszokott módon kezelhető. Abban, hogy a befogadott menekültek számának lehet-e felső határa, már most megfigyelhető nem csak a jobboldali politikusok álláspontjának módosulása. Nem igaz, hogy a mai közel-keleti és észak-afrikai polgárháborús és önkényuralmi helyzetért kizárólag a nyugat felelős, és ezért lennének kötelességei. Kétségtelen, hogy az afganisztáni és iraki katonai beavatkozások azért nem okoztak döntő változásokat, mert demokráciát nem lehet exportálni. Egyre többen fogalmazzák meg, hogy az iszlám jelenlegi állapotában (amely természetesen nem valami statikus dolog, ők is fejlődnek) a korábbi világi katonai diktatúrák biztonságosabbak voltak. A többi arab és afrikai államban a legutóbbi években külső beavatkozás nélkül elkezdődött demokratikus forradalmak is összeomlottak. Fejlődésük (és vele egy iszlám „vesztfáliai béke” és „felvilágosodás”) várhatóan hosszú, visszaesésekkel tarkított folyamat lesz. Elősegíteni ezt kell.

Az alapkérdés valójában a következő: akkor is be kell fogadni az iszlám és afrikai kultúrák menekültjeit, ha megnövekedett arányszámukkal az unió egyes helyein esetleg meghatározóvá válnak az euro-atlanti kultúrával szemben?

Bátor legyen az a demokrata, aki erre a kérdésre válaszolni akar!

Az igenlő válasz egyelőre a politikai megsemmisüléssel jár. Nincs az a még oly demokratikus állam, melynek többsége ezzel egyetértene. Demokrata politikusok éppen ezért ma egyértelműen nem kaphatók erre a nyílt válaszra.

A nemleges válasszal azt érjük el, hogy a hagyományos, valójában fundamentalista demokraták kirekesztenek minket. Aki demokrataként, a felvilágosodás eredményeit féltve így felel, a „kulturális rasszista” megbélyegzést kockáztatja, vagy legjobb esetben azt, hogy a humanizmus megtagadójának tekintik - de mindenképpen a minél nagyobb fenyegetettség állapotát fenntartó, rasszista szélsőjobb vagy az orbáni politika szövetségesének. Az is lehet, hogy egyesek szerint már maga a kérdés ilyen feltevése is riogatás, sőt, a kérdező uszítónak számíthat. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a menekültáradat hamar abbamarad.

Lehet-e azonban a humanizmus megtagadásával szemben engedményeket tenni? Márpedig az euro-atlanti kulturális identitás veszélyeztetése egyben a felvilágosodás és a humanizmus eredményeinek veszélyeztetését is jelenti.

Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy minden, a mi kultúránktól különböző, Európába beépülő kultúra veszélyekkel fenyeget. Akkor fenyeget, ha hordozói többségének lelkületébe még nem integrálódott (eléggé) egy olyan beidegződés, mely a felvilágosodásnak és vele a demokratikus gondolkodásnak megfelelő értékeket tartja a legfontosabbaknak. Olyan elvekről van szó, melyekből nem lehet engedni akkor sem, ha az ember esendő.

Az igazi szembenézés a fentiekkel a demokraták egy részében Nyugat-Európában sem, az Unió keleti felében (így Magyarországon) pedig még kevésbé jutott el a felszínre. Sorsunk és kultúránk sorsa is azon múlik, hogy a nemleges válasz esetén találunk-e alternatívát az új, nyílt vagy rejtett rasszista önkényuralommal fenyegető megoldásokkal szemben. Olyan megoldást, mely összefér a civilizált világban elfogadott emberi jogokkal, s egyben megóvja az uniót, amely elvileg ezeken a jogokon alapul. Amely megelőzi, hogy valóban meghatározóak lehessenek az egyetemes emberi jogokat sértő vallások és szokások, netán törvényen kívülre helyezve, ami bennük elfogadhatatlan. Mihez van joga Európának, ha megosztja demokráciáját és jólétét? A kvóták szerinti elosztás valóban megoldja a feltett kérdést? Nem lehet az iszlám bizonyos alapelveit az EU tagországainak alkotmányaival összeegyeztethetetlennek minősíteni? Mennyire lehet a saját kezünkben európai sorsunk?

A menekülteknek segíteni kell, de nem elég általában a törvények betartására hivatkozni. Hiányzik a világos megfogalmazás, hogy milyen konkrét feltételekkel. Cem Özdemir, a német Zöldek török származású elnöke tudott ebben példát mutatni. Egy interjújában többek között ezt mondta: „Aki Németországba bevándorol... – átveszi a felelősséget is a német történelemért. Ebből következik, hogy Izrael joga a létezéshez számunkra nem vita tárgya.” Sokkal világosabban ki kell mondaniuk a demokratáknak, hogy akinek nem tetszik a szólásszabadság, például be akarja tiltani a Mohamed-karikatúrákat, az ne Európába jöjjön.

Magyarországon, de az unió dél-keleti frontországaiban sem tapasztalható a nyílt vita a demokraták között. A rasszizmus elutasítása önmagában még nem konkrét megoldás. Holott minden demokratikus alternatíva, amellyel egyben az aggódó, a szélsőjobb uszításainak kiszolgáltatott tömeg is megnyerhető, a fenti kérdésre adott hiteles válaszból vezethető le. Van egy másik, egyelőre rejtett konfliktus is, mégpedig a felvilágosodás értékeit féltők és az emberi jogok fundamentalista értelmezői között. Miközben Orbán már megnyerte menekültpolitikájának a visegrádi államokat. Legszorosabb szövetségese Fico, az egyébként magyarellenes, nacionalista szlovák miniszterelnök. Könnyen lehet, hogy a menekülthullámmal járó félelmek és kialakuló helyi társadalmi feszültségek az unió nyugati államaiban is jobbratolódást eredményeznek. A német Willkommenskultur meggyengülhet. Egy ilyen helyzetben politikai átrendeződés is lejátszódhat, vagy Orbán potenciális szövetségeseinek Németországban is megnőhet a súlya.

Népszabadság, 2015. szept. 9., 10. oldal. (a szerző által szerkesztett változat)

 

Top