Szabó T. Anna

Hűlt hely

Hazafelé még benézek a nagynénémhez. Vagyis inkább megnézem a hűlt helyét. Két hónapja halt meg, a legnagyobb kánikulában, kórházban, éjszaka, egyedül. Ő volt nekem Budapest: a mindig vidám, vörös hajú, szabad, ő, akinek a Dunához közel van lakása, aki a bécsi Meinlben vesz kávét, akinek mindig van tejszín a hűtőjében, szifonban, akinek van márvány lámpaállványa, teljes Gárdonyija, operabérlete, pedikűröse, kis fehér kocsija, csokija.

Bekanyarodok az Atlantisz könyvszigetnél, itt jártam egyetemre, itt néztem a Dunát az emeleti ablakból, ahogy naponta és percenként változott, köd lepte, sirályok, uszadékfa, fény. A könyvesbolt helyén Marks and Spencer, a Pilinszky kávézó helyén ki tudja, mi. Özönlenek az emberek a Váci utcán, csupa külföldi, feketék, fejkendős arab nők, egy csoport izgatott japán.  

Nyolcvan fölött a nagynéném már nem kedvelte a külföldieket. Félt tőlük, inkább fürdőbe se járt már, zavarta a testek és nyelvek sokfélesége. Minek jönnek ezek ide. Nem értette és nem ismerte őket, elvesztette a tájékozódóképességét, szellemeket sejtett az éjszakai lakásban, veszélyeket a nappali utcán. Nemcsak a szeme, hanem a kíváncsisága is meghomályosodott. Miután meghalt, és üresen állt a lakása, eszembe jutott, hogy ha rajtam állna, felvihetnék oda menekülteket egy-egy éjszakára a Keletiből. Hogy rettegett volna, ha látta volna a tévében a hömpölygő emberáradatot. Arctalannak érzékelte volna őket, sokfejű szörnyetegnek. De hátha most már, hogy túl van a legfélelmetesebben, nem félne tőlük sem.

Bemegyek a lakásba a régi kulccsal, ugyanaz a szaga, mint amikor először jártam itt nyolcéves koromban: lakkozott bútorok, százéves könyvek, testápoló, szappan, világítóudvar-szag, utcáról beszivárgó dohány- és kipufogófüst. Ugyanaz minden: a kristálycsillár, a hatalmas íróasztal, a thonettszék, ahol ülni szokott, és ahol a kilencvenéves anyja is ott ült előtte évekig, mert utcára kimenni már nem tudott. Ugyanúgy világít a negyvenes körte, ugyanúgy recseg a padló, suhog a víz a csövekben, mintha szellemek járkálnának állandóan. Nem ugyanaz semmi: ő nincs itt. Minden más: a hűtő üres, a kopogós barna csizmákat nem veszi fel többet senki, a német és francia szótárfüzetek foszladoznak, a szamárfüles ezoterikus könyvek teteje csupa por, a fotelek karfája letört, a csillár kiégett, a szőnyegek szétszakadoztak. A szekreter előtt szobabicikli. Ezen tekert elszántan, zakatoló szívvel, fájó, megvasalt csontokkal, háttal az ablaknak, háttal a szemközti irodaház miniszoknyás titkárnőinek, tekert egy helyben, ahogy az élete is egy helyben állt évek óta.

Elvesztette a biztonságát, a munkáját, a pénzét, a kocsiját, a pedikűrösét, Bécset, a holt barátnőit, meg az élőket, akiket végképp elriasztott a paranoiája, elvesztette a határozottságát, a jókedvét, az egészségét és a reményét, csak a nevetését nem vesztette el. Akkor nevetett a legjobban, amikor a legkétségbeejtőbb volt a helyzete. Még a halálos ágyán is képes volt mosolyogni.

A pánikroham, amikor pár éve kórházba rohantunk, a kardiológia, ahol hörgő öregasszonyok közt feküdt a túlvilági neonfényben a vizsgálatok közt. Egy szál bugyiban ült az ágyon, a teste még mindig ránctalan volt itt-ott, próbáltam nem odanézni. Az orvosnő, aki vizsgálta, megkérdezte, mi az a nagy forradás a hasán. Nem emlékszem, mondta, és megvonta a vállát, mintha nem számítana. Próbált válaszolni, viselkedni. Én is próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám, milyen árva és kiszolgáltatott. A szíve felett is forradás, szívműtét nyoma. A szemében riadalom. Vártunk. Beszélgettünk mindenféléről. Aztán egyszer csak a fülemhez hajolt, és azt suttogta: Tudom már, mi az a sebhely. Kivették a méhem.

Soha nem volt gyereke. Soha nem tudtam meg, hogy vajon kezdettől fogva nem lehetett-e, vagy ő nem akart. Csak most, halála után találom meg a képeit: riadt, sovány kamaszlány, lóg rajta a ruha – negyvenhét? (Mi volt vele, mi történt a háborúban? valahol a gettó közelében laktak); idős férjéhez hozzáöregedett, nehézkes feleség, hatvanas évek; friss özvegy, szép és fiatal megint, mosolyog, hetvenes évek. A változó test. A változó öltözetek. És alatta a csupasz bőr, a rejtélyes hús; nem tudni, mit érez, milyen sebek borítják, mit visel a ruha alatt. Húsz éven át beszélgettem vele, de soha nem osztotta meg velem a nőiség titkait.  

Amikor az első fiamat vártam, és már bent feküdtem, lelkendezve rontott be a kórházba: „Most szül a lányom!” Azonnal beengedték a váróba. Kétszer annyi idős volt, mint én, igen, végül is lehettem volna a lánya. Nekem volt méhem, neki nem. Nekem lett gyermekem, neki nem. Jól esett, hogy a lánya lehettem egy pillanatra.

A haldokló test. A csupasz test a felcsúszott hálóingben, egy másik kórházban, egy másik ágyon. Pelenka volt rajta, mint egy csecsemőn. Már nem látott és nem értett semmit. A test, ami elvesztette a méltóságát. A kórházban nincs alsónemű, csak a gyógyszerszagú hálóing, és a lepedő, amiből szemfedő is lehetne. A méltóság egyszerre vész el az intimitással. Amikor belátnak a ruhád alá, amikor elveszik a fehérneműdet is, elvesztél.  

A fürdőszobájában ott a régi ceruzarajz, egy akt. Szép fiatal lány van rajta, zavartan félrenéz, szemérmesen az öle elé húz egy földre omló, redőzött kelmét. Sokszor láttam ezt a képet gyerekkoromban, de csak most jövök rá, hogy ez ő maga lehet, ez a csupasz test, aki kiszolgáltatottságában is meg akarja tartani a méltóságát. Ugyanígy húzta magára a lepedőt a halálos ágyán, egy utolsó öntudatlan mozdulattal.

 Amíg élt, soha nem nyúltam a holmijához, csak egy-egy könyvet vettem le néha a polcról. Most turkálok a rengeteg régi irat és félretett újság között, keresek valamit, érteni akarom az életét. Megtalálom az anyja gyerekkori kézimunkafüzetét, rengeteg lemásolt szabásmintával és hímzésmintával – Kolozsvár, a huszadik század eleje. Budapest, harmincas évek: nagynéném földrajzfüzete, tele korabeli újságkivágásokkal a különböző országokról. Németországnál, mintegy mellesleg, Hitler a hadgyakorlaton. Hányban is költöztek ők Erdélyből Budapestre? Ők is menekültek voltak, ők is bevándorlók? Nem: Kolozsvár akkor magyar terület volt – határt nem kellett átlépniük. Mégis mások voltak, erdélyiként és vidékiként, ebben biztos vagyok. (Tudom, mert én is Kolozsvárról jöttem Budapestre, immár a román határon át, jó ötven évvel később – miután sokáig álmodoztam arról a Budapestről, amit ő jelentett nekem, ő, a született kolozsvári.) Űzötten és szegényen keresték a boldogulást egy idegen nagyvárosban. Vajon aludtak-e pályaudvaron? Vagy rokonokhoz jöttek? Keresgélek tovább, az összegyűjtött újságokból, csupa ismeretlent ábrázoló fotókból és képeslapokból kirajzolódik a teljes huszadik század.  

Kihúzom a fehérneműs szekrény fiókját. Egy párizsi legyező. Egy vörös paróka. Csipkés zsebkendők. Sárguló melltartó. Egy hasleszorítós, ormótlan, műanyag bugyi. Cérnák, cipzárak, zörgős zacskóba csomagolt régi harisnyák. Fehérnemű nincs több – vajon mindet kidobta? Rendet akart hagyni maga után, az utóbbi években már egyfolytában csak pakolt. Övek. Kendők, kötőtűk. Egy régi rajzos gyerek-zsebkendő, kibontom: egy öregasszony van rajta egy nyitott szekrény előtt, egy üres tányér, egy kutya. És a mondóka: „Old mother Hubbard went to the cupboard/ to fetch the poor dog a bone,/ the dog was there/ the cupboard was bare/ and so the poor dog had none.” Én vagyok az a kutya a régi kredenc előtt. Én kapkodok a csontok után. Nesze semmi, fogd meg jól: üres a tele szekrény, mert a tárgyak történetét nem tudom. Erről a zsebkendőről mégis eszembe jut, amit mesélt: hogy nem kell ragaszkodni a tárgyakhoz, és ő ezt akkor tanulta meg, amikor elvesztette a legkedvesebb zsebkendőjét gyerekkorában. (Ahogy elvesztette a szülőföldjét is – mégis a zsebkendőt emlegette gyakran, Kolozsvárt soha.) Vajon azért gyűjtötte később a zsebkendőket? És azért dobott ki minden intim tárgyat, ami elárulná a titkait? Mitől félt, minek örült? Mégsem tudok róla semmit.

Amikor utoljára láttam őt ebben a lakásban, a sötét konyhában állt kétségbeesetten, félig már megzavarodva a magánytól és a szorongástól. Váratlanul széthúzta magán a ruhát, és szinte kiáltva mondta: „Nézd meg, mi lett velem! Ilyen sovány vagyok! Hát mit csináljak?” Riadtan félrenéztem - a ráncos fehér bőrnél, a test csupaszságánál is jobban megijesztett ez a hirtelen kitárulkozás. Elszakadt valami, felszakadt, mint a régi sebek nyers forradásai, mint a megváltó mellkasa a szentképeken. Az intimitás hivalkodássá változott, a félhomályban haláltáncot járt egy vörös hajú csontváz. Ezt az embert nem ismertem, nem tudtam, kicsoda. De láttam benne a sorsomat, a sorsunkat. A fenyegető őrületet, a végső lépcsőt, a semmi torkából kicsapni készülő, mindent felemésztő fekete tüzet. Akkor volt a legidegenebb, amikor a legjobban megmutatta magát.

Szerettem, és most nincs. Pár marék por, ez maradt belőle. Szét kell majd szórni a szélbe, ahogy kérte. A ruháit majd összecsomagolják, szétosztják, kidobják a melltartót, a bugyit, a parókát, amiket soha nem láttam rajta. A tárgyai szétrepülnek, megszűnnek vonatkozni. Megszűnünk vonatkozni.

Egy üres lakás Budapesten. Egy élet értelmezhetetlen hordaléka. Ő megállt, de a történelem zajlik közben nélküle, velünk. Huszonöt évig nyitva volt az ország, nyitva volt Európa, úgy, ahogy még soha. Mire kinyílt, ő már nem utazott. Mire bezárult megint, ő már nem élt. Egy korszak volt ő nekem, a szabadság ígérete, a szabadság álma. Most hűlt helye van. Budapest nélküle is város lesz, de soha nem ugyanaz. Semmi sem ugyanaz, soha többé.

kiadatlan kézirat (várhatóan az Alibi 2015. decemberi számában jelenik meg)

Top