Végel László

A hontalanság dicsérete

Haza! A magyar költészet klasszikusait olvasva arra a következtetésre jutok, hogy nincs nemesebb gondolat, ámde a mindennapi életben aligha létezik fogalom, melynek jelentésével durvábban lehet/lehetett visszaélni. Ez főleg akkor tudatosodott bennem, amikor a hazahiány hétköznapi élményemmé vált.

Éltem egy hazában, amelynek Jugoszlávia volt a neve és élek egy nyelvben, amelynek Magyarország a hazája. Nem panaszként teszem szóvá, hiszen termékeny posztmodern zűrzavart szült. Kezdődött azzal a tapasztalással, hogy a haza és a szülőföld élménye soha sem fedte egymást. A faluvégén nevelkedtem, a szenttamási Zöld utcában, amelyet akkoriban vegyesen laktak magyarok és szerbek. Az utcabeliek esténként kiültek a kispadra vagy a magukkal hozott sámlira, és beszélgettek. Többnyire a közelben sündörögtem. Gyerekként óriási élmény volt hallgatózni! Utcabelijeim lelkesen meséltek a nagyvilágról, a kalandos katonaemlékekről, ugyanakkor gyakorta szóba került a közeli nagyvárosok világa, például Újvidéké, ahova – ha dolguk akadt – ünneplőbe öltözve utaztak. Főként azonban a nagyvilágról diskuráltak, a hazáról soha! Sőt, a szülői házban sem emlékszem, hogy hallottam volna róla. Érdekes, hogy neveltetésem során például sohasem oktattak a haza iránti hűségre, hazaszeretetre. Ez a fogalom inkább a hivatalos diskurzus keretei közé tartozott. A haza nyelve a hivatalok nyelve volt. Idővel felismertem, hogy a szegényebb néprétegek tagjai alig vagy egyáltalán nem beszélnek a hazáról, ha igen, akkor legfeljebb szülőföldi patriotizmusra gondoltak. Ez pedig leginkább a Vajdaság volt. Ennyi és semmi több. Másféle ismereteim vannak a haza fogalmáról, mint amilyet az újvidéki tömblakásokban, avagy a budai villákban képzelnek el az írók. A nagyvilágról álmodozó, a szülőföldhöz ragaszkodó egyszerű emberek között plebejus kozmopolitának, nem pedig patriótának tartottam magam.

Közéleti érdeklődésemnek köszönve a későbbiek során viszont megtapasztaltam, hogy a szocializmus korszakában az establishment meg a nomenklatúra képviselői, továbbá a jól helyezkedő értelmiségiek előszeretettel használták a haza szót. A többség, mármint az alsó néprétegek viszont nem voltak se patrióták, se nacionalisták. Könnyen felismertem a két diskurzus közötti különbség szociális jellegét. Az urak népiek és patrióták lettek, a szegények pedig a nagyvilágról álmodozó, városiasodni akaró „urbánusok”. Ebben a kérdéskörben megoszlott az írók, az értelmiségiek viszonyulása. A hivatalos íróknak volt hazájuk, a másként gondolkodóknak nem. Utóbbiaknak a haza szó egyszerűen hiányzott a szókincsükből.

A megosztottság érvényes volt a kisebbségben is. A reprezentatív kisebbségi írók az egykori Jugoszláviában hazára leltek. A haza jelképét leginkább Tito marsall jelentette, amiről explicite tanúskodnak a kisebbségi költők Titóról szóló művei. Valójában ez jelentette a belépőt a funkcionáriusi és intellektuális elitbe. A nagy hazafiság volt a konformizmus ünneplő öltönye. Már első regényem, az Egy makró emlékiratai ezzel az uralkodó nézettel került szembe. A többiek még inkább! A haza üzlet lett, és nem az, amit a költészet, az irodalom klasszikusainál olvastam.

A szocializmus bukása után születő új osztály még nagyobb előszeretettel és sokkal agresszívebben hivatkozott a hazára és a patriotizmusra. A szóhasználatban jelentős módosulás következett be. A nacionalisták kisajátították a haza fogalmát, és a nacionalizmussal felvértezve próbálták „meghódítani” a széles néprétegeket. Ami nem sikerült az egypártrendszerű szocializmusnak, azt sikerrel megvalósította a többpártrendszerű kapitalizmus; a hazátlan nincstelenek többsége „hazára talált”. Az egykori állampárt elcsábította a melósokat, az új pártok hazudnak nekik. A hazafiak elképesztő szavazatszerzési mohósággal, a leghatásosabb jelszóval, a nacionalizmussal sorakoztatták fel maguk mögé a választói többséget. Nacionalizmussal kompromittálták a hazát! Nem egyszer fordult elő, hogy az egykori kommunistákból kemény nacionalisták, újdonsült nemzeti patrióták lettek. A kiváló horvát író, Miljenko Jergović szerint Czeslaw Milosz A rabul ejtett értelem című könyve az antikommunizmus kiáltványa, viszont antikommunizmusára a berlini fal ledöntése után az antikommunisták nem szívesen hivatkoznak, mert a mű ennél sokkal több: a mindenkori ortodoxia bírálata, amelyben a kommunistákon csak az antikommunisták tesznek túl. A nacionalizmus és patriotizmus a széles néptömegekben mély gyökeret eresztő új ortodoxiává vált. A kilencvenes évek végén Szerbiában megszülető „külvárosi nacionalizmus” kiseperte a közéletből a csírájában elfojtott hagyományos polgári nacionalizmust, ugyanakkor radikális támadást intézett a kozmopolitizmus, a hazátlanság, a gyökértelenség drámai problémáival szembesülő értelmiségiek ellen. A hontalanná válás a rendszerrel való szembenállást jelentette. A kilencvenes években folytatott szerbiai harc a kozmopolitizmus, a liberalizmus, a hazátlanság, a mondializmus ellen a sztálini időkre emlékeztetett, csakhogy az offenzíva nem a proletariátus, hanem a nemzet és a haza nevében történt. A kezdeményezés felülről érkezett. Rövid időn belül kiegyezett a csúcs és a tömeg. Nyilvánvaló, hogy a parlamenti választások csak kemény nacionalizmussal és hazafiasággal nyerhetők meg. A haza újra árucikké, politikai demagógiává vált. Milosevic a rendszerváltás kezdetén olyan politikai filozófiát szabadalmaztatott, amely később folytatókra talált Kelet-Közép-Európa számos posztszocialista autokrata vezetőjében.

A fordulat a kisebbségben is módosította a patriotizmus és a haza értelmezését. A szociális tényezők továbbra is fontos megosztó szerepet játszottak. A módosabb magyar réteg részére Szerbia lakhely, vagyis „formális haza” maradt, viszont a hiteles, de virtuális haza a nemzet, vagyis Magyarország lett. A kettő belső konfliktusokkal járó elválása főként a kisebbségi politikai elitekben szült időnként komikus ellentmondásokat. Mivel a vajdasági kisebbségi politikusok, habár különböző szinteken, de folyamatosan kormányzati szerepet vállaltak, ezért alacsony intenzitású hazaszeretettel dicsekedtek, miközben magas intenzitású nemzeti érzést hirdettek. A haza fogalma elvált a hétköznapok gondjaitól, ellenmondásaitól. Míg a többségi nemzetben a rendszerváltás után a nacionalizmus és a patriotizmus ötvöződött, addig a kisebbségben ez a két eszme radikálisan elágazott. Így született meg az eszményi magyar hazáról szóló kisebbségi, nemzeti alapú elképzelés, amelyet az anyaországban mind gyakrabban mintaadónak kiáltott ki a honi nemzeti érzés elsatnyulását felhánytorgató politikai elit. Időközben ugyanis Magyarországon is, akárcsak a többi kelet-közép-európai országban, többé vagy kevésbé hasonló fordulat következett be: a nacionalisták sajátították ki a hazát.

Gimnazistaként Ady Endre költészetéből érettségiztem, így a haza fogalmát az ő szellemében értelmeztem. Ebben hű maradtam hozzá és anyanyelvem többi nagy költőjéhez, például József Attilához is. Ők bírálva szerették a hazát. Újabban azonban a kritikus viszonyulás akár Magyarországon, akár Szerbiában egyféle kiközösítéssel jár. Aki bírál, az előbb vagy utóbb a senkiföldjén találja magát. Ám a senkiföldjét legalább senki sem sajátítja/sajátíthatja ki! Ott még lehet a hazáról úgy beszélni, miként Ady Endre vagy József Attila szólt róla. Kritizálva.

A valóságos kisebbségi, aki nem talált magának mímelt hazát, mindig két haza között él. Ez az ismertetőjele! Egyiket sem tagadja meg, de egyikkel sem üzletel. Nyelvem hazája nem a hétköznapom hazája, a hétköznapom hazája viszont nem a nyelvem hazája. Ennek az ellenmondásnak a következményeit cipelve, szembekerülök a mai uralkodó hazafiakkal, akik kiegyenlítik a haza és a nemzet fogalmát. Ebben a helyzetben se itt, se ott – nincs otthon.

Így lettem/lehettem a két haza között hontalan. Hontalan lokálpatrióta.

Hazám. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2015, 110-113. o.

Top