#Klartexte

Egyik nap halálhírét keltették, másnap sajtótájékoztatót tartott az ukrán titkosszolgálattal karöltve. Arkagyij Babcsenko esete új korszakot jelez az álhírek hadrendbe állításában, ami nem túl jó hír sem az újságíróknak, sem nekünk.

Legfőbb ideje, hogy a hatóságok fellépjenek a rosszindulatú, kártékony félretájékoztatást ellen. De mi véd meg minket attól, hogy ezen a címen egyszerűen az ellenzéki véleményeket hallgattassák el? És vajon nem alkalmas-e már a fennálló törvényi szabályozás is az állhírek elleni küzdelemre?

Menekült vagy migráns – nem mindegy? Minek a szavakon lovagolni? Azt, hogy egy csoport megnevezése nem pusztán formális udvariasság kérdése, előbb vagy utóbb a legtöbbünk átérzi – legkésőbb akkor, amikor minket bélyegeznek meg.

Álhír az, aminek a többiek bedőlnek, csak mi nem. Vagy mégsem így van? Az álhíreket immár az újságírás és a nagypolitika is eszközül használja, és egyikőnk sem lehet biztos benne, hogy kellőképpen fel van vértezve ellenük.

„Nem vagyok szélhámos” – nyilatkozta Nixon elnök. És mindenki rögtön tudta, hogy az. Semmiről sem tudunk úgy beszélni, hogy ne állítsuk összefüggésbe más dolgokkal – akár a tagadás révén is. Ezt hívják keretezésnek. És korántsem ártatlan dolog.

Mindnyájan tudjuk, mi az a Pride: a szexuális kisebbségek évi felvonulása világszerte. De vajon ugyanazt jelenti-e a Pride az 1970-es évek Amerikájában, mint a 2010-es évek Magyarországán? És egyáltalán, min múlik, hogy mit jelent?

Hitte volna, hogy egy ilyen oldal képes egy ilyen cikket leközölni? Kattintson azonnal, ha meg akarja tudni, miért dőlünk be újra és újra a kattintásvadász címeknek, és mik a figyelemfelkeltő, de korrekt címadás ismérvei!!!

#MeToo – írták ki a közelmúltban nők tízezrei a közösségi médiában, és osztották meg alatta szexuális zaklatásuk fájdalmas történetét. Mi mindent jelenthet és mivé válhat a vallomások ilyen sosem látott tömege?

Az államszocialista diktatúra a múlté – gondolnánk. Az elmúlt években azonban egyre növekvő nosztalgia övezi Magyarországon a Kádár-korszakot, és a mai politikai beszédet itt és máshol is jellemző populizmus sok rokon vonást mutat a diktatúrák logikájával.

Mit keresnek a migránsok a hálószobánkban? Valójában semmit. De a népességfogyás kérdését más aktuális félelmekkel összekapcsoló populista retorika szereti az ilyen csúsztatásokat. És nem is feltétlenül csak a gyermekvállalási kedv növelése érdekében.

A "fake news" (álhír) fogalma 2016-ban kezdte meg pályafutását, amikor Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztási kampányt, és amikor Nagy-Britannia polgárai arra az elhatározásra jutottak, hogy országuk lépjen ki az Európai Unióból.

Az emberi tudat tele van buktatókkal, amelyek leegyszerűsítik és meghamisítják, azt, ahogyan a valóságot észleljük: milyen észlelési hibákat kerüljünk el, ha nem akarunk bedőlni az álhíreknek?

A hírek fogyasztóinak gyakran nehéz különbséget tenniük az újságírói és a nem újságírói cikkek között - annak ellenére, hogy sok országban kötelező megjelölni ezeket. A natív hirdetések ("native advertising") ahhoz vezetnek, hogy mind a reklámcégek, mind a médiumok jelentős profitra tesznek szert a hiányzó médiakompetenciák miatt.

A clickbait-ek, vagyis azok a szenzációhajhász, "kattintásvadász" internetes tartalmak és linkek, amelyek aztán nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, egyértelműen az online-újságírás árnyoldalaihoz tartoznak. Az olvasók legalacsonyabb rendű ösztöneire játszanak rá és így vetik ki csalétkeiket.

A menekültektől való félelmet Csehországban a szomszédokra vetett pillantással szítják: nézzétek, Németországban nem sikerül. Kommentár.

Cseh újságírók a középiskolások szemével: képzettek, de néha megvesztegethetők és közel vannak a bulvárhoz. Vagy olyanok, mint Láďa Hruška bizarr tévés ezermester.

Néha mindannyian paranoiásak vagyunk. De az összeesküvés-elméleteknek is megvan a kockázatuk, mint ezt a kanyaró is bizonyítja.

Majd ha muszlimok is szerepelnek a sorozatokban – A cseheknek az iszlámtól való félelmét a populisták módszereivel is le lehet győzni, állítják a Counter-Islamophobia Kit nemzetközi tanulmány szerzői.

Hogyan manipulálja az embereket Donald Trump a nyelvhasználatával, és miért hasznos számára a „Fire and Fury” című könyv? Miért a családunk határozza meg a politikai meggyőződéseinket?

A nyelvész Anatol Stefanowitsch kutatási témája a politikailag korrekt nyelvhasználat, amelyet vehemensen védelmébe vesz. Miért? És hogyan lehet nyelvileg fevenni a harcot a rasszizmus ellen?

„Studenten und Studentinnen”, „Studierende”, „Studentx” – sokan és sokféleképpen próbálták meg az elmúlt évtizedekben úgy átalakítani a német nyelvet, hogy egy-egy kifejezés egyaránt vonatkozzon minden emberre. Szó sincs azonban arról, hogy lezárult volna a vita.

Igen, szükségünk van rá, mert ez a garancia arra, hogy diszkriminációtól mentesek maradjanak a vitáink, mondja Max Tholl. Nem, nincs rá szükségünk, állítja Alexander Grau, mivel a politikai korrektség valójában „morális” korrektséget jelent, tehát totalitárius.